Hiszek egy… miben is?

„És a másik egy százalék?” – kérdezte a könyvelőm így adóbevallás idején. „Hát az inkább maradjon a NAV-é…” – válaszoltam félmosollyal és őszintén. Mert bár reformátusnak kereszteltek, nincs az az egyház, amelyiknek akár egy fillért is adnék. A hit ugyanis számomra sokkal összetettebb jelenség.

Ismerek olyanokat, akik hátulgombolós koruk óta magukénak éreznek egy vallást. Képesek zárt rendszerben gondolkodni, külső elvárásokat belsővé tenni, megváltásra vágyni, s kárhozattól rettegni. Megmondták nekik egyszer, régen, valamikor, hogy fiam, mi akármisták vagyunk. És ők nem kérdeztek, mert a válaszok aligha érdekelték őket.

Hiszen ha kiderül, hogy az akármizmussal valami nem stimmel, akkor felmerül egy csomó – időt és energiát igénylő – kétely. Ami egyenlő a métellyel, tehát a lehető legbiztosabb út a családtagok követése. Akár kútba is ugorhatnak, mert a tekintélyes személyek cselekvésének kell, hogy legyen értelme.

But not anything. | Fotó: ubyssey.ca
But not anything. | Fotó: ubyssey.ca

Ismerek olyanokat, akik felnőttként, vagy az oda vezető úton döbbentek rá: hoppá, az izéizmus mindvégig rájuk várt! Ők többnyire szembefordultak az otthoni elvárásokkal, és a kiábrándultság érzése után rájöttek, hogy mégis spirituális kapcsolódásra szomjaznak. Amire egyébként mindenki vágyik valamilyen szinten, legföljebb saját maga előtt is letagadja. Na, az ilyen lázadók általában a túlparton találnak új szellemi alapokra. A vad kamaszkor után gyakran sziklaszilárd fundamentalizmus jön, a korlátok között vergődőket pedig várják szabadulásukat követően a teliholdkor kántálva békaügető szeánszok, esetleg a mindent szenvedélyesen tagadó közösségek.

„Ezt miért így kell mondani?” – fordultam apához, amikor tanítgatta nekem a Miatyánkot. Hogy hány éves voltam, nem emlékszem. Arra viszont kristálytisztán, milyen hülyén éreztem magam közben. Az ágyban ültem csukott szemmel és összekulcsolt kezekkel, értetlenkedve, hogy Istenkéhez miért csak így lehet szólni, ha állítólag mindig figyel. „Majd megérted, ha nagyobb leszel…” – mondta a faterom elnézően, levéve inkább egy mesekönyvet a polcról a biblia helyett.

Pontosabban az egyik biblia helyett. Mert a református mellett nálunk mindig ott volt egy csomóféle. Nemcsak keresztények. A Korántól kezdve a Tórán át a Bhagavad-Gítáig rengeteg. Ha mormonok szólítottak le minket a téren, apa köszönettel elfogadta tőlük a könyvet, de a kétperces beszélgetés során néhány dologban ki is javította őket – a saját vallásukat illetően. Ha a nagyáruház parkolójában odasomfordált hozzánk egy szektás, anyával igyekeztünk gyorsabbra fogni a lépteinket, mert hidegen hagyott a család fejének teológiai eszmecseréje.

Hittanra viszont járnom kellett egy keveset, hiszen ott egyetemes erkölcsi alapokat adtak. Elvileg. Gyakorlatilag felolvastak egy hajszálvékony, bugyuta rajzokkal zsúfolt kötetből hetente egyszer, kérdezni pedig nem lehetett. „Mi az, hogy miért? Csak és kész!” – sziszegte a szomszéd padban egy görög katolikus pap gyermeke, akivel amúgy semmi bajom nem volt, ám akkor kirázott tőle a hideg. A többiek áhítattal, vagy éppen rajzolgatva figyeltek, én pedig egyszer úgy jöttem haza, hogy köszi, soha többet. Akkor lehettem talán nyolcéves.

Anyai nagymamám kisvártatva pedzegetni kezdte: boldoggá tenné, ha konfirmálnék, amikor majd eljön az ideje. A torzmagyarított szó hallatán elkerekedett a szemem. Megmondtam, hogy ne haragudj, nagyi, de nem. Csalódást okoztam szegénynek. Talán sosem tudta meg: egy szem lánya sem saját meggyőződésből vett részt ilyenen, aki a szülői nyomás feszültségét az oklevél széttépésével vezette le.

Ami engem illet, nagyjából már világos, miben nem hiszek. „Csak” arra kell rájönnöm, miben igen. Képtelen vagyok fenntartás nélkül magaménak érezni bármilyen kidolgozott eszmerendszert, de jó lenne minél többet megismerni közülük, s hasznosítani a bennük rejlő értékeket. Egyszer majd odasunnyogok az ominózus könyvespolchoz, és sorra elolvasok minden szakrális szöveget. Talán néhány hét, talán sok esztendő múlva – amint érzem, hogy itt az ideje.

Addig ennyit válaszolhatok a vallásom felől érdeklődőknek: hiszek egy felsőbb erőben, ami sosem várná el tőlem, hogy felcímkézzem. S nem kuncsorog a személyi jövedelemadóm egy százalékáért sem.


Még több cikk:

17 Comments

  1. A vallással kapcsolatban az az álláspontom, hogy annyira csekély a valószínűsége, hogy létezzen bármiféle felsőbbrendű hatalom, hogy nem tartom érdemesnek foglalkozni vele. Főleg nem olyan formában, ahogy azt én, vagy bárki elképzeli.

    Kedvelés

  2. Nem a létezése valószínűségén van a hangsúly, a lényeg az, hogy a mindennapokhoz, az élet ilyen- olyan szörnyűségeinek elviseléséhez szükséged van hitre. Lényegében mindegy, hogy miben hiszel, ha azáltal boldogabb leszel az életben. Nem csak vallásra, spirituális dolgokra kell gondolni, az is hit, ha pl. hiszel magadban. Olyan nincs, hogy valaki hit nélkül éljen, mind hiszünk valamiben. A vallásról egyébként én is hasonlóképp vélekedem, legalább is az agymosás részéről. Teljesen jó, ha valaki hisz egy felsőbb bármiben, de az, hogy ezáltal pénzt “kunyerálnak” idősektől, a vallás mögé bújnak ha erőszakot követnek el, ezáltal úgy érezve, hogy lepereg róluk a felelősség, stb. A hit mindenkinek a sajátja, ne kelljen már szégyenkezni és kötelezővé tenni olyan dolgokat, amit az ember nem akar megtenni majd ha ennek hangot ad, még rosszul is érezze magát. Tudnék még erről beszélni, de így is sokat írtam :D

    Kedvelés

    1. dehogy sok ez, jöhet még több!
      igazad van, mert az ateizmus is egy hit, méghozzá igen erős fajta: “elhitetem magammal, h nem hiszek istenben”, vagy mondjuk a szkepticizmus, h “…nem hiszek semmiben”. illetve megfigyeltem, h pont azok próbálnak másokat téríteni, akiknek a saját nézetei is gyenge lábakon állnak, mert amíg hajtják a magukét, addig is igyekeznek meggyőződni a saját igazuk felül. (hosszú távon úgysem sikerül, és frusztrációt okoz majd. haha, szopóálarc.)

      Kedvelés

      1. Az ateizmust szerintem sokan túlbonyolítják. Egyszerűen nem hiszel, és kész. Bár én magamat azért nem nevezném ateistának, mert nem vagyok mindentudó, így nem is állíthatom semmiről teljes bizonyossággal, hogy létezik-e vagy sem. De ilyen alapon még nagyon sok dolgot nem tudok cáfolni. Például ha valaki azt mondaná nekem, hogy reggel egy rózsaszín unikornis köszönt rá munkába menet, azzal sem tudnék érdemben vitába szállni.
        A hit lényegét meg értem, hogy a cél az, hogy jobban érezd magad tőle, de én arra képtelen vagyok, hogy ahhoz igazítsam a világképem, amit szeretnék.

        Kedvelés

        1. hááát én úgy tudom, h az ateizmus több irányzatot takaró fogalom, mert vannak, akik képtelenek eldönteni, létezik-e isten, míg mások kifejezetten tagadják. és attól még hihetnek más felsőbbrendű erőben, csak pont a többi vallás által ábrázolt istenben nem.
          a többivel meg egyetértek @=)

          Kedvelés

  3. Szerintem egészséges, sőt szükséges, hogy az ember megkérdőjelezze azt, hogy miben hisz. Ez része a személyiség kialakulásának, fejlődésének. Néha újra kell gondolnunk a koncepciót, ami a morális értékrendünket képzi. Persze nem szabad átesni a ló túloldalára, és mindent megkérdőjelezni. A hit fontos. Életeket ment, orvosilag bizonyított lsd. placebo hatás, vagy a homeopátiás szerek, de az élet csomó más területén is át tudja segíteni emberek millióit. A képzőművészek is több esetben a vallás, a hittörténet felé fordulnak, és csodálatos műveket hoznak létre. De ott van az egyház ugye. A rossz zsaru. Megmondják, mit csinálj, meg mit ne. Beszedik a pénzt, és cserébe semmit nem kapsz. Külföldön többszöröse az egyházi adó, és a hasonló “lehúzás” az itthonihoz képest, de ott az emberek tudják, hogy kórházak és iskolák fenntartásához kell a hozzájárulás, ahol az ő gyerekeik tanulnak és olyan kórházba mennek, ha betegek. Egy olyan intézmény ami a saját értékrendjükhöz hasonul. Nem feltétlen hülye, aki vallásos, és nem feltétlen értelmes, aki nem az. Viszont, ha valaki megtalálja a számítását valahol, azt nem szabad leszólni ezért. Az egyházakat lehet kritizálni, a hitet nem. Mivel én már beleástam magam mindenféle vallásba, kb oldalakat tudnék még írni, de mindenkinek magának kell rátalálni az ösvényre. S ha már definiálni is tudja azt, akkor örülhet magának, hogy elért arra a síkra, amikor meglátta a pislákoló fényt a távolban.

    Az egyik legjobb alkotás ebben a témában:

    Kedvelés

    1. igen, tulajdonképpen személyiség függvénye az egész: egyesek kitaposott úton szeretnek járni, meghatározott normarendszert követve, míg a többiek szívesen fedeznek föl más / új utakat. mindkétféle beállítódással elérhető a boldogság, ha az ember nem akarja azt hazudni magának, h a másik kategóriába tartozik. (a kommentedről egyébként a vidám vasárnap óriásplakátja jutott eszembe. fogalmam sincs, miért, de most itt fogom a fejem miatta @XD)

      Kedvelés

      1. :D Nem láttam még olyan plakátot, úgyhogy nem tudom mire tudtál asszociálni. Ha ilyen kommentet olvasok tőled, néha eszembe jut, hogy milyen Harlem Shake mehet az agytekervényeidben XD

        Kedvelés

  4. Én meg nem hiszek abban, hogy nincs Isten, nem hiszek a nihilizmusban, hiszek a szeretet erejében, ha nem lenne szeretet, akkor a lét elviselhetetlen és értelmetlen lenne. Akik nem hisznek Istenben, őket is ugyanúgy éri kereszt (csalódások, válás, betegség..stb), aminek folytán a kezdeti dacból értékes együttérző szívű és lelkű ember lesz, és sztem ez a lényeg, van ugye a szabad akarat és mindenki máshogy fejezi be a földi pályafutását.

    Kedvelés

    1. a szeretetben én is hiszek, bár amikor a harry potterben találkoztam ezzel a gondolatmenettel, eleinte furcsának, sőt kifejezetten meredeknek tűnt. kell egyfajta érettség ahhoz, h az ember ezt átérezze, na.

      Kedvelés

  5. hát ugye a múltkori posztomból már nagyjából tudod, mi a véleményem erről, viszont annyit hozzátennék, hogy a református vallás nekem valamilyen szinten szimpatikus. pontosabban fogalmazva sokkal szimpatikusabb, mint a katolikus, ami ugye én is lennék (vagyis nem vagyok, mert nem kereszteltek meg, de a szüleim katolikusok). igaz, ez amiatt is lehet, mert volt szerencsém egy nagyon-nagyon rendes, meleg szívű tiszteletes asszonyhoz (már eleve ez, hogy a nőket is valamibe veszik), és ez az élmény nagyban meghatározta e valláshoz való viszonyom. persze, ennek ellenére abban hiszek, hogy semelyik vallás nem tudja meghatározni pontosan az a felsőbb erőt, mert ehhez mi túl kicsik vagyunk. pláne nem kell mondákat zengeni róla.
    hehe, erről a témáról még eszembe jutott egy idézet: “egyre csak néz az a gyönyörű Szem, nem kegyetlen, csak rezzenéstelen, egyre csak néz, és nem segít, tenni NEKEM kell” na vajon kitől is vettem? (guglizni nem ér :D)

    Kedvelés

    1. amikor én szembesültem vele, mi az a predesztináció, ami ugye a református hit egyik alapja, megállapítottam: “hát ez faszság, gyerekek”. egyébként a puritán protestantizmus számomra is szimpatikusabb a katolicizmusnál (ez a mondat meg nyelvtörőnek sem utolsó). az idézetre már azelőtt megvolt a tippem, h elolvastam volna, mivel ugye te idézted @=P

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s