„Mivel érdemeltem ki? Miért történik ez velem? Miért?” – üvöltötte Tatjána valahol a halálhörgés és a magas cé között félúton, miközben taknya-nyála egybefolyt. Aztán a szavak elapadtak, helyettük csupán egymásba kapaszkodó magánhangzók maradtak. Persze, meg a probléma, ami a nála normálisnak számító reakciót kiváltotta.

Elég volt egy véletlenül felkapcsolva felejtett villany, egy víztócsa a fürdőszobában, vagy akár egy félreértett félmondat. Sőt, időnként gond sem szükségeltetett, mert Tatjána profi módon gyártott magának. Ha a külvilág nem szolgált bajjal, kreált egyet a tudatában. Ott, mélyen, legbelül ugyanis állandóan emésztette, ami volt, ami lesz, és ami van. A jelent többnyire láthatatlanná tette számára a múlt rémisztő árnyéka, esetleg a jövő baljós szele. Ezúttal egy váratlan helyzet kényszerítette a rút óriáscsecsemő bevált maskarájának felöltésére.

Jobb bent, mint kint? | Fotó: blogspot.com

Jobb bent, mint kint? | Fotó: blogspot.com

Tatjána mindig tisztában volt vele, mit csinál éppen. Ráadásul folyton úgy élte meg, neki bizony oka, s joga van a hisztire. Embereket ritkán engedett közel, mert szánni valóan hülyének tartotta őket. Aki pedig mégis méltó volt a szeretetére, annak számolnia kellett az időnként fájdalmas következményekkel. Nagyon tudott ő szeretni: gondoskodóan, védelmezően, felemelően… És kisajátítóan. Ha valaki más próbálta szeretni a szeretteit, úgy ellátta a bajukat, hogy nyolc napon túl gyógyultak a lelki sebeik.

„Ááá” – folytatta Tatjána a páratlan akusztikájú vécén szűk körű koncertjét. A rakétafellövést megszégyenítő hangerő kezdte megviselni a torkát, illetve a körülötte lévők idegeit. Valami csoda folytán viszont kiapadhatatlannak bizonyult a roham alatti nyál- és a könnytermelés, így a kibírhatatlan zajba extraként vegyült egy kis mélabús szörcsögés. „Most hívjuk a mentőket, vagy mi a franc?” – kérdezte egyik szeretett a másikat. Utóbbi csak intett, hogy á, hagyjad. Hagyták is, aztán tartották a hátukat. Mert ugye mindenért ők voltak a hibásak; szegény Tatjána csak áldozat.

Mások áldozata, vagy a puszta lété? Maga sem tudta. De mindenben észrevette a lehető legrosszabbat. Kereste az ajándékban az önzést, a virágban a rovart, a levegőben a bűzt, az emberekben meg az aljasságot. Amikor pedig megtalálta, elégedetten kesergett újfent bebizonyított igaza miatt. Óránként úgy háromszor, néha annál is gyakrabban. Tatjána annyira élvezte saját fájdalom-álarcát, hogy mögé bújva élte rögeszmés kis világát. A fejében született problémákat változtatta kőkemény valósággá. Pedig ha levette volna a maszkot, talán észreveszi, milyen kegyesen bánik vele az általa oly sokszor átkozott sors. Így viszont tehetetlen óriáscsecsemőként toporzékolt tovább, valahányszor túlcsordult nála az oktalan könnyekkel töltött pohár.


Még több cikk: