„Hogyan fér meg egymás mellett a szakmai és a civil újságírás?” – szól napjaink médiájának egyik legfontosabb kérdése. Az Index.hu szerkesztősége nem lacafacázott: némi „baleset mellett a punci” üzemmód után, a hétfő éjjeli dizájnváltással egyértelművé tette válaszát. Sehogy.

Az egyik leglátogatottabb országos portálnak tehát mostantól két különböző címlapja van. Elemezhetném, melyiken mi kapott helyet, de fölösleges, mert amúgy is megcsodálhatjátok a két szép szemetekkel. „Ha unja a közéletet, vagy nem hisz már a hagyományos újságírásban, lapozzon jobbra!” – tanácsolja a premier napjára beállított üdvözlő szöveg, amely nyilakkal magyarázza el, mi merre hány méter. Balra leledzik, amit a zsurnaliszták lényegesnek vélnek, a jobb oldali kettes számra kattintva pedig előugrik a népítélet: női testrészek, autók és Fluor Tomi minden mennyiségben.

Derpdex.

Derpdex.

Emellett még megy a rizsa, hogy mostantól kevesebb reklám, szebb betűk, meg ilyesmi, szóval a látogató örüljön, mennyire jó neki. Én nem örülök, mert a megfelelő böngésző beállításoknak hála, évek óta nem kúszott olvasás közben hirdetés az arcomba. Másrészt pedig ez az egész olyan számomra, mintha a tizenkilencedik század végéig bevált csoportosítás alapján ismét eltávolodna egymástól az „elit” és az „alantas” tartalom. „Mi aranyat kínálunk, de önök szart akarnak, ezért csináltunk egy nemesfém bilit, amit bátran telefoshatnak” – mondják az indexesek, noha hihetnének picit jobban a saját közönségükben.

Vagy mégsem? Sosem felejtem el, egyetlen munkahelyi balhém éppen ahhoz kötődik, hogy ráuntam a falunapról meg hóesésről tucatnyi képet küldözgető „önkéntes riporterekre”, ezért írtam egy balladai homályba burkolt posztot a dologról. Jött is a telefon, hogy ki vagyok rúgva, be vagyok perelve, illetve meg vagyok bélyegezve, amiért nem tanúsítok kellő hűséget és tiszteletet. Mindez így, szenvedő szerkezetekben, márpedig én a legkevésbé szenvedtem. Csak csodálkoztam – őszintén, szívből, tátott szájjal, egy picit megszeppenten.

Úgy gondolom, hogy minden médium a saját közönségét teremti meg, s egyfajta kölcsönös függőségi viszonyban formálgatják egymást. Mármint ők ketten: a közönség és a médium. Nincs „butító tévé”, nincs „idióta olvasó”. Önmagában egyik sem jó vagy rossz, mint ahogy bizonyos szellemi háttérrel tengődő személyek sem véletlenül olvasnak egy bizonyos újságot, vagy néznek egy bizonyos műsort. Röviden szólva: ha hülyék a követőim, magam is hülye vagyok.

Az Index2, persze, nem kifejezetten ostobáknak készült. A rajta megjelenő írások és videók átmennek egy szakmai szűrőn. „Ön nyilván nem szívesen követ tízezer blogot, twittert, Facebook-folyamot, fotóst és videóst, de mi igen, mert fizetést kapunk érte” – jelentik büszkén friss nyitóoldalukon a szerkesztőség tagjai, akik felülről áramló irányelvek szerint szelektálják az eredeti szájtra méltatlannak ítélt szemetet. Alig két évvel ezelőtt még szó sem volt válogatásról: haptákba vágódva kellett kipakolnom a Mari nénik és Pali bácsik jóvoltából zúdított gennyet, s ahogy elnézem, még mindig ez a módi helyi szinten.

Így viszonyul tehát a szakma a civil, vagy divatosabb kifejezéssel élve közösségi hírszolgáltatáshoz, meg a saját közönségéhez: szégyelli piszkosul, de azért mégis hasznot próbál húzni belőle.


Még több cikk: