Mérnöki pálya egy reklámszatyorban

„Elnézést, ha zavarhatom egy pillanatra a szép hölgyeket…” – szólt az állomás padján ücsörgő hajléktalan fazon, és a felcsendülő MÁV-szignál túlharsogásához egy kicsit közelebb hajolt. „Nem zavarhat” – akarták felelni a szép hölgyek, de inkább kussban maradva bámultak mindenfelé, csak rá ne kelljen.

Korát tekintve hetven körül lehetett; talán kevesebb, csak az élettel pacsizva az idő is alaposan kitolt vele. Ingóságainak száma viszont annál csekélyebb, hiszen egy szürkére kopott, eredetileg talán fekete reklámszatyorban elfért mindene. A beszélgetés előtt némán, csukott szemmel pihent. A mellette elhaladók aggódó pillantást vetettek rá, esetleg semmilyet. Kizárólag az ő padján volt üres hely, de valahogy senki sem óhajtott letelepedni a közelében. Nem bűzlött, nem volt piszkos, ám felebaráti kötelességből illett volna figyelni, lélegzik-e.

Nehezebb, mint gondolnád. | Fotó: Washington Post
Nehezebb, mint gondolnád. | Fotó: Washington Post

A szomszédos padra két huszoneleji lány huppant le. Igyekeztek mereven előre, vagy törzsüket is elfordítva a másik oldalra nézni, nehogy a látóterükbe essen az elhagyatott bácsi. Egyikük sem akart elcseszett sorsokkal szembesülni, aztán meg a szokásos, némi apróra irányuló kérést visszautasítani. Az öreg viszont gyorsan beleegyezésnek vette a nyitó kérdésre tanúsított konok hallgatást, s érdeklődni kezdett, melyik vonatra vár a fiatalság. „Én Budapestre megyek” – válaszolta kelletlenül az egyik, mert nem akart bunkó lenni.

„Az igen. Jó messzire. És szabad tudnom, hogy milyen célból?” – folytatta meglepő választékossággal, szépen formált szavakkal a számkivetett, akit az „ott tanulok” indoklás a múlt vizeire vezetett. „A tanulás fontos. A legfontosabb! Én is Pestre jártam, a műszaki egyetemre. Mérnök ember voltam, gépész. Tiszteltek, szerettek, megbecsültek. Az utcán előre köszöntek” – mesélte csillogó szemekkel, a két csaj pedig bólogatott, mert mi mást tehetne.

„No, aztán magácska? Igazán csinos a kabátja, ha megjegyezhetem…” – fordult a tőle távolabb ülő másik csitrihez az idős ürge. „Köszönöm. Én nem utazom, csak elkísértem” – hadarta amaz, s a mondat végén szemével a fővárosi diák felé intett. „Az derék. Elárulom, én sem megyek sehova. Jó meleg van idebent, fedél a fejem felett. Az utolsó járatig maradhatok, aztán majd meglátom” – árulta el olyan arckifejezéssel, mintha egy kellemes anekdotát osztana meg.

Odakint mínusz volt, és szitált a . A két lány az elejétől fogva tudta, mi várható. Mégis úrrá lett rajtuk az azonnali láthatatlanná válás reménytelen vágya, amikor a sokadik ikszen is túllévő fickó lassacskán feltápászkodott, reklámszatyrát őrizgetve egy lépéssel közelebb araszolt, odasúgva egy mentegetőzéssel teli körmondatot. „Kérhetném esetleg, ha nem veszik zokon, de tényleg csak akkor, hogy ha van önöknél egy kis apró…” – könyörgött átható szégyenérzettel.

A szép hölgyek szinkronban intettek fejükkel nemet, mert nekik sem volt annyi pénzük, amennyiből osztogatni lehet. „Meg különben is, ez elvi dolog, hogy nem…” – súgta az egyik, miután a bácsi arrébb telepedett. „Hát igen” – helyeselt a másik, ám közben érezte: a lelkiismeret-furdalás nehéz köde ereszkedik mindkettejükre.


Még több cikk:

6 Comments

  1. Kényes egy téma. De ez tényleg annyira jellemző, hogy amikor felszáll egy hajléktalan a villamosra mondjuk, kezében Fedél Nélkül újsággal, hirtelen az emberek azt se tudják, hova nézzenek: hirtelen baromira lefoglalja őket az kilátás az ablakon, a mobil, a plafon, bármi. Én is ezt csinálom általában, és ilyenkor mindig felmerül bennem, hogy ugyan miért szégyenkezem, miért van rossz érzés bennem valami olyasmi miatt, amiről nem én tehetek, és amit az apró nem fog megoldani (amit nem szoktam adni). Túl sok a nyomor a világban, szerintem már az is jó, ha az emberek a hozzájuk közeltartozókra, családra, barátokra figyelnek.

    Kedvelés

    1. van az a szar érzés, h “nekem van, neki meg nincs”. na, ezt mostanság sikerült rendeznem fejben, mert egy csöppet sem vagyok hajlandó szarul érezni magam, amiért van fedél a fejem felett és kaja a hűtőben. ellenkezőleg: hálás vagyok mindenért, ami jut, és ezt igyekszem még jobban tudatosítani, amikor ilyet látok. mondjuk az a helyzet mindenképpen faramuci, amikor esőben, hóban vezetek, állok a pirosnál, erre odavánszorog egy ázott hajléktalan, aki megkocogtatja az ablakot. olyankor azért jó lenne láthatatlanná válni…

      Kedvelés

  2. Nagyon szomorú, hogy egy tanult, okos ember ide jut. Megvetés tárgya lesz.
    Miért?
    Én szoktam adni ha úgy érzem normális és tényleg rászorul nem pedig azonnal alkoholra költi.Volt már akinek ételt vettem , az legalább jobban segíti.

    Kedvelés

    1. én attól tartok, h ha egyszer egynek adnék, akkor akaratlanul is keletkezne egy mérce: “fú, amaz tűrhetőbb állapotban volt, és adtam neki, akkor ennek pláne muszáj lesz…” meg ilyenek… márpedig a forrásaim végesek, a sanyarú sorsok száma azonban úgy tűnik, végtelen.

      Kedvelés

  3. nyilván vannak olyanok, akik a látóterükben sem akarják tudni a hajléktalanokat és ezért néznek tüntetően félre, de szerintem az emberek többségére azért nem ez jellemző. azért néznek tüntetően félre, mert nem nagyon van más választásuk. a hajléktalanok ugyanis minimális szimpátia, vagy akár az egyértelmű elutasítás hiánya esetén egyből úgy gondolják, hogy fel akarod őket karolni. jobb esetben. rosszabb esetben még azt is látják rajtad, hogy meg akarod ismerni életük részleteit, sőt meg is akarod osztani velük a sajátodat. én sokkal szívesebben adok olyannak, aki csak odajön és megkérdezi (szoktam is, ha van éppen a zsebemben), mint az olyannak, aki nekiáll jó pofizni, meg az életéről mesélni. azt ki nem állhatom, ha tudok segítek, de beszélgetni ott a szociális munkás, azt azért fizetik. ő beszélget én pénzt adok, ez a munkamegosztás.
    ebből a szempont egyébként a vénasszonyok is veszélyesek, elég sokszor esem abba a hibába, hogy egynek-egynek segítek le vagy felszállni a buszra vagy hévre, emelem helyettük a szatyrot, vagy a banyatankot és 10-ből 8 egyből úgy érzi, hogy ebből következően kíváncsi vagyok az ő, na meg a családja életére, meg persze arra, hogy régen a fiatalok, meg az árak. a fejtetőm robban le ilyenkor…
    főleg, hogy nem is emberbaráti okból segítek, hanem azért, hogy gyorsabban lent, vagy fent legyen, mert akkor én is hamarabb célba érek. (arról nem is beszélve, hogyha ott hal meg a lépcsőn, akkor tényleg elkésem)

    Kedvelés

    1. “banyatankot” – új szót tanultam, köszi @=) az utolsó mondattól beállt a masszív ikszdé, bírom az ilyen őszinteséget. egyébként én is úgy vagyok az emberi sorsokkal, h alapvetően bárkiét szívesen meghallgatnám arra alkalmas szituációban, de ha valaki rám akarja zúdítani az életét meg a társaságát, akkor fejvesztve menekülök, haggyonmá’.

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s