„Elnézést, ha zavarhatom egy pillanatra a szép hölgyeket…” – szólt az állomás padján ücsörgő hajléktalan fazon, és a felcsendülő MÁV-szignál túlharsogásához egy kicsit közelebb hajolt. „Nem zavarhat” – akarták felelni a szép hölgyek, de inkább kussban maradva bámultak mindenfelé, csak rá ne kelljen.

Korát tekintve hetven körül lehetett; talán kevesebb, csak az élettel pacsizva az idő is alaposan kitolt vele. Ingóságainak száma viszont annál csekélyebb, hiszen egy szürkére kopott, eredetileg talán fekete reklámszatyorban elfért mindene. A beszélgetés előtt némán, csukott szemmel pihent. A mellette elhaladók aggódó pillantást vetettek rá, esetleg semmilyet. Kizárólag az ő padján volt üres hely, de valahogy senki sem óhajtott letelepedni a közelében. Nem bűzlött, nem volt piszkos, ám felebaráti kötelességből illett volna figyelni, lélegzik-e.

Nehezebb, mint gondolnád. | Fotó: Washington Post

Nehezebb, mint gondolnád. | Fotó: Washington Post

A szomszédos padra két huszoneleji lány huppant le. Igyekeztek mereven előre, vagy törzsüket is elfordítva a másik oldalra nézni, nehogy a látóterükbe essen az elhagyatott bácsi. Egyikük sem akart elcseszett sorsokkal szembesülni, aztán meg a szokásos, némi apróra irányuló kérést visszautasítani. Az öreg viszont gyorsan beleegyezésnek vette a nyitó kérdésre tanúsított konok hallgatást, s érdeklődni kezdett, melyik vonatra vár a fiatalság. „Én Budapestre megyek” – válaszolta kelletlenül az egyik, mert nem akart bunkó lenni.

„Az igen. Jó messzire. És szabad tudnom, hogy milyen célból?” – folytatta meglepő választékossággal, szépen formált szavakkal a számkivetett, akit az „ott tanulok” indoklás a múlt vizeire vezetett. „A tanulás fontos. A legfontosabb! Én is Pestre jártam, a műszaki egyetemre. Mérnök ember voltam, gépész. Tiszteltek, szerettek, megbecsültek. Az utcán előre köszöntek” – mesélte csillogó szemekkel, a két csaj pedig bólogatott, mert mi mást tehetne.

„No, aztán magácska? Igazán csinos a kabátja, ha megjegyezhetem…” – fordult a tőle távolabb ülő másik csitrihez az idős ürge. „Köszönöm. Én nem utazom, csak elkísértem” – hadarta amaz, s a mondat végén szemével a fővárosi diák felé intett. „Az derék. Elárulom, én sem megyek sehova. Jó meleg van idebent, fedél a fejem felett. Az utolsó járatig maradhatok, aztán majd meglátom” – árulta el olyan arckifejezéssel, mintha egy kellemes anekdotát osztana meg.

Odakint mínusz volt, és szitált a . A két lány az elejétől fogva tudta, mi várható. Mégis úrrá lett rajtuk az azonnali láthatatlanná válás reménytelen vágya, amikor a sokadik ikszen is túllévő fickó lassacskán feltápászkodott, reklámszatyrát őrizgetve egy lépéssel közelebb araszolt, odasúgva egy mentegetőzéssel teli körmondatot. „Kérhetném esetleg, ha nem veszik zokon, de tényleg csak akkor, hogy ha van önöknél egy kis apró…” – könyörgött átható szégyenérzettel.

A szép hölgyek szinkronban intettek fejükkel nemet, mert nekik sem volt annyi pénzük, amennyiből osztogatni lehet. „Meg különben is, ez elvi dolog, hogy nem…” – súgta az egyik, miután a bácsi arrébb telepedett. „Hát igen” – helyeselt a másik, ám közben érezte: a lelkiismeret-furdalás nehéz köde ereszkedik mindkettejükre.


Még több cikk: