„Szuszakolnád az ánuszrózsádba, he!” – rezzent össze Evetke szilveszter este, mert borús gondolatmenetét petárda robbanása szakította félbe. Szívből utálta az év utolsó napját, amikor a kötelező jókedv égisze alatt dönthetett róla: részegen fetrengő emberek között mulat, vagy szánalmas tévéműsorok között váltogat.

Evetke úgy érezte, hogy december 31-e mindenkinek feledhetetlen kalandokat tartogat, csak neki nem. Kiskorában ugyan imádta édesanyja színes pálcikákra szúrt mini szendvicseit, az utcai árusok ormótlan hangú papírtrombitáit, plusz a Gálvölgyi-show meg az Irigy Hónaljmirigy poénjait, de örömét könyörtelenül beárnyékolta a kamaszlét. Magának való csemeteként nem találta a többiek között a helyét, sőt: esze ágában sem volt alkalmazkodni. Külső szemlélő bőrébe bújva hallgatta a hétvégi berúgások történeteit az iskolában, és néha bizony vágyott volna rá, hogy nem okádó, de azért vidám részese legyen egy-egy meredek sztorinak.

Pezsgőspohárba hugyozva.

Pezsgőspohárba hugyozva.

A szilveszter viszont másnak bizonyult. Olyan alkalomnak, amitől mindenki előre eldobja az agyát, hiszen a legnagyobb lúzereket is legalább háromfelé hívják. Evetke a gimnáziumi évek elején elhatározta, most már aztán tényleg elmegy valakivel valahova. Az ügyeletes legjobb barátnő azonban az utolsó pillanatban faképnél hagyta. A kellemetlen élményt néhány óéven át egy hímnemű társasága feledtette, akivel a Sas-kabaré volt az izgalmak teteje. A frissen nagykorúvá vált Evetke még el is szökött szigorú szülei elől, hogy a pasijánál aludjon. Vakmerőségéért a királyi csatorna ünnepi repertoárja volt a jutalom, majd fal felé fordulós takarodó fél egykor.

„Milyen gyerekpezsgőt szeretnél? Vadmálnát vagy őszibarackot?” – kérdezte muterja karácsony után a második ikszet elhagyó Evetkét, ám rég a fiók mélyére süllyesztette tarka szendvicsszúró készletét. „De vehetek rendeset is, ha gondolod…” – tette hozzá a felmenő, s a parázsló tekintet alapján jobbnak látta, ha kihátrál a beszélgetésből. Tudta: prímán elvan a pulya egyedül. Arról viszont csak sejtése lehetett, hogy az egyébként kitűnő egyfős társaság szilveszterkor mardosó magánnyá hevül.

A következő években Evetke hívott magához barátnőt, aki hozott magával plusz egy – józanon jó fej, ám saját üveg vörösborának elkortyolgatása után vécécsészét ölelgető, majd engedelmesen vödörbe célzó – főt. Aztán próbálkozott bulizással is, aminek az lett a vége, hogy egy messzi vendéglőben, a szintetizátorra károgó bácsitól fél méterre érte az éjfél, és ismerőse ismerőseinek tekintetét fürkészve várta, mikor kezdődik az igazi ramazuri. „Ja, ez volt maga a parti” – hasított belé a felismerés, amikor a zsúfolásig telt, alkoholos leheletek tucatjaitól bűzös légterű éjszakai busszal elindult a szálláshelye felé.

Evetke akkor és ott, hiába csillámosra lőtt frizurába meg direkt aznapra vásárolt ruhába csomagolva elhatározta: fenébe az egésszel, ő soha többé nem lesz ennek a bolondja. Szíve mélyén azért reménykedett benne, hogy egyszer majd az önfeledten ünneplők táborába tartozhat.


Még több cikk: