„Töltött káposzta, halászlé, tyúkleves… Bangó Margit karácsonykor ragaszkodik a hagyományokhoz” – szólt Szellő István a szüleim szobájában a híradó jól ismert szignálja után, én pedig elgondolkodtam rajta, ki tett a zserbóba marihuánát.

„Erdő Péter bíboros szerint a jó és értelmes dolgok a fontosak” – hangzott el néhány másodperccel korábban, de ez még nem adott okot aggodalomra. Elvégre minden áldott nap ilyesféle mondatfoszlányok szűrődnek ki: hogy egy meg egy az kettő, méghozzá jó lassan és artikuláltan beharangozva. Ezúttal a hátulról megörökített, üres fazekat kavargató művésznőhöz volt szerencsém, amikor fölkerekedtem a számítógép elől, hogy a tévére vetett pillantással ellenőrizzem szellemem épségét. „Kántálni is jár testvéreivel” – adta meg a csatorna a kegyelemdöfést.

bangó margit híradó

Nem mondod, Pista? | Fotó: RTL Klub

Eljött tehát az ideje, hogy újságíróhoz méltatlan „kórképpel” coming outoljak. Kérem szépen, nekem híradó-allergiám van. Tisztelem és becsülöm mindazokat, akik e műfajban dolgoznak, mert valóságos küldetés a lehető legegyszerűbb képi és verbális nyelvre lefordítani a világ eseményeit. Én viszont képtelen lettem rá, hogy a fotelben terpeszkedve, passzív üzemmódban befogadjak néhány vontatott információt, ráadásul egyszerre egy darabot. Bár nem tudatosult bennem, de ellenérzésem több mint tíz éve tart: utoljára Stahl néni és Pálffy bácsi idejében tudtam őszinte érdeklődéssel végignézni a fél hetes szájbarágósdit.

Nem vagyok televízió-ellenes, nem vagyok elitista, nem vagyok James, és nem vagyok Bond, sőt: a híradó „elbulvárosodásával” sincs bajom. Olyan világot élünk, ahol a sok öldöklős, tragikus és hülyepolitikusos történés után üde színfoltot jelent az állatkerti lajhár párzásáról szóló bejátszás, esetleg egy konditeremben fölvett anyag arról, hogy valamelyik magyar napi sorozat szereplője tegnapelőttől keményen gyúr. Elismerem, hogy a tévének – mint a tömegkommunikáció jelenleg is legfontosabb eszközének – egyszerűen muszáj tájékoztatnia az embereket.

Kamaszként azonban úgy rendeződtek a dolgok a fejemben, hogy ami nem interaktív, az nem ad semmit, nem köt le, nem érdekel. Vajon mások is hasonlóképp vannak ezzel? A helyzet érdekes, mert tízéves korom óta internetezem – előtte tehát a „régi” gyerekek könyves-újságos-rajzfilmes életét éltem. Nem szocializálódtam infóhabzsolásra a kezdetektől fogva, mégis így működöm: cím és lead olvasás, ha érdekes, jöhet a folytatás, ha nem, akkor a következőre ugrás.

Zavar a választás lehetőségének hiánya, zavar a túl lassú adagolás és zavar a nyilvánvaló dolgok kimondása. Szó sincs arról, hogy remegő kézzel nyúlnék nyugtatóért, amikor véletlenül mégis lecsap rám egy klasszikus híradó. Az aktuális Bangó Margit láttán egyszerűen csak felvonom a szemöldököm, s rácsodálkozom: itt még mindig hülyébbnek néznek, mint amilyen vagyok.


Még több cikk: