„Te, az Öcsinek tettél el?” – kérdezte párját egy talpig szürkébe öltözött , miközben tizenkét egyforma, tusfürdőből és dezodorból álló akciós csomagot pakolt a drogéria pénztárának futószalagjára. Az ősz hajú férfi a szája elé kapta a kezét, majd vastag sálját lazítgatva elviharzott a tizenharmadik darabért.

„Még jó, hogy valakinek esze is van kettőnk közül! Aztán szagoltad-e a hónaljkenőcsöt? Nehogy valami büdös legyen! Mondjuk mindegy, mert a drágábbikat sajnálnám a sóher sógoréktól. Tavaly is mit csináltak? Elénk raktak egy tál mézeskalácsot. Érted, mintha én nem tudnám megcsinálni elég jól! Meg nehogy már költeni kelljen ezer forintot! Borzasztó!” – pörölt a színtelen asszony, s nyomban bontogatni kezdte az egyik pakkot, hogy meggyőződjön a kencék illatáról.

dezodor, karácsony

Merry armpit!

„Fú, ez jó. Lehetnél te is ilyen szagú. Hozzál már magadnak egyet, mert nekem leszakad a lábam. Hát mennyi baj van ezzel a fránya ajándékozással! Gondolkozzon az ember, hogy mit adjon a másiknak, miközben ott az a rengeteg házimunka… Na, mi lesz már, igyekezzél, nem érünk rá holnapig!” – rikácsolta a megfáradt fehérnép, és szavainak nyomatékot adva alaposan vállon taszította kísérőjét, aki engedelmeskedve elbaktatott a tizennegyedik dobozért.

A pénztáros merülőfélben lévő robotként, egyenként húzta le a csomagok kódjait. Fogalma sem volt róla, mit tart éppen a kezében, csak az órákat számolta, mikor lesz már a műszaknak vége. „Ugye, magácska szerint is jó ez a mosakodó?” – kérdezte a szürke nő a semmivel sem színesebb, de legalább halványlila pólóba bújtatott alkalmazottól, és kihívóan az orra alá dugta az imént fölnyitott tusfürdős flakont. „Igen” – sóhajtotta a kasszás nem túl meggyőzően, mert az egész napos illatfelhőben álldogálástól az orra sztrájkba kezdett.

„Baj van, hallod-e!” – kiáltott oda a saját karácsonyi ajándékáért szalajtott partner. „Megvettük az összes kéket, és már csak fehér van belőle!” – tette hozzá olyan drámai hangsúllyal, mintha egy tévériporter mikrofonjába beszélne az esti híradóban. Az asszony még jobban összehúzta amúgy is vészesen közel fekvő szemöldökét, s a mögötte szobrozókkal mit sem törődve őszintén érdeklődött, hogy nem büdös-e ez a másik termék, illetve mi a különbség.

„A fehér érzékeny bőrre való…” – felelte alig hallhatóan az egyik eladó, aki test nélküli hangként jelent meg, mivel azonnal visszavetette magát a vásárlók tömegébe. A fizetni készülő páros mindkét tagja láthatóan elgondolkodott rajta, hogy az ominózus dobozt tétován tartó úr bőre érzékeny-e. Aztán a nő intett, hogy nem számít az a fránya árnyalat, jöhet. A lényeg, hogy az egész procedúrát itt és most tudják le.

A végre távozó kettős viszont megtorpant a fotocellás ajtó előtt. „Te, nem kéne inkább az Öcsinek adni a fehéret? Vagy a sógoréknak, hogy végre megtanulják, mi a tisztelet?” – kérdezte az asszony, aki válaszul egy beletörődő vállvonogatást kapott. A hölgyeknek való csomagból ugyanis már korábban elfogyott az akciós.


Még több cikk: