Gedeon gőgös gúnár módjára terpeszkedett íróasztalánál, virsliszerű ujjai közül kettővel komótosan püfölve a klaviatúrát. Fontos ember volt ő, döntéshozó beosztásban, ám homály fedte, hogyan került oda. Elvégre az asztaltól sem kérdezik meg, mit keres arra, hiszen elég régi bútordarab.

„Amit én mondok, az van” – jegyezte meg Gedeon huncutnak szánt mosollyal, de csak egy zsé kategóriás szappanopera flörtjelenetét idéző grimaszra futotta. Még a takarítóhoz is úgy szólt, mintha helyenként túlhangsúlyozott beszédet tartana, mélyen lenézve a pulpitusról. Pedig igazából folyton fájt a nyaka, hiszen az anyatermészet kábé hetedikes korában közölte vele: nem nősz tovább, fiam. Így az emelvényről nagy ritkán lekecmeregve kénytelen-kelletlen fölpillantott az emberekre. Élből utálta őket érte, rossz érzéseit pedig gyenge humornak álcázva tolta a képükbe.

Megcsapott a szaga.

Megcsaphat a lábszag.

Előnytelen külseje ellenére Gedeon lehetett volna intelligens, kedves, értékes egyed. Esze viszont csupán arra korlátozódott, hogy fölmérje: erre önerőből semmi esélye. Odasündörgött hát azokhoz, akikhez kellett, miközben éles szemmel igyekezett kiiktatni környezetéből a nála rátermettebbeket. Mivel olyanokból nem mutatkozott hiány, Gedeon látszólag profi módszert fejlesztett ki az idők során: piti hazugságokat suttogott a fejesek fülébe, amiket azok csontig benyelve szörnyülködtek, hogy a minderről mit sem sejtő illető mire képes.

„Ugye, te sem nézted volna ki belőle? Kár érte!” – szónokolta a gőgös gúnár valahol a felettese mellkasánál, és azt kívánta, bárcsak lenne ott egy kósza zsámoly, ami növeli az egóját. Gedeon, miután rájött, hogy testét hosszában nem, csak széltében teheti terjedelmesebbé, önbizalmának duzzasztásában vélte fölfedezni az előrejutás lehetőségét.

A körülötte lévők szentül hitték, ő egy külső-belső tulajdonságaival megbékélt férfi, aki a dumájával akar hódítani. De ha valakinek szemet szúrt a becsiccsentett vőfélyeket megszégyenítő, kommersz modorosság, esetleg nem röhögött eléggé Gedeon valamelyik poénján, hamarosan olyan munkahelyi szituációk sorozatában találta magát, amelyből más kiút aligha létezett, mint a menekülés vagy a magyarázkodás.

„Majd belejössz, segítek!” – ajánlgatta az újoncoknak kedélyesen a kártyák keverésének kényszerű mestere. Főleg akkor, ha az érkezőnek semmi szüksége nem volt a szakmailag több sebből vérző, viszont annál nyájasabb tréningre. „Mi jól megleszünk, úgy érzem” – jelentette ki Gedeon összes állát fölszegve, majd hónaljtájt bolyhosra kopott pulóverének ujját feltűrve elindult, hogy meg nem történt borzalmakról számoljon be a főnökeinek. Azok pedig egyre biztosabbak voltak benne: ilyen kiváló munkaerő, mint a múlt évezredben befészkelt gúnár, nincs több e vidéken.


Még több cikk: