„Háromhetente beszélek telefonon a szüleimmel, akkor is csak pár percig, mert igazából nincs miről” – mondja szomorkás mosollyal Rozina. A háromszáz kilométeren túl egyre több érzés és gondolat választja el az otthoniaktól. Hazatalálni valószínűleg soha nem fog.

„Az öcsémmel mindig ugyanaz történik, anyával meg apával úgyszintén. Kérdezik, van-e már munkám, én pedig mondom, hogy nincs. Hiába adtak diplomát a kezembe, abból az apanázsból élek, amit ők küldenek. Még jó, hogy a párom nem bölcsésznek ment, különben fedél sem lenne a fejem felett” – teszi hozzá magyarázatképpen Rozina. Vidéki lánykaként folyton hajnalban kelt, mert várta az iskola: kisvárosi gimnáziumból nagyvárosi egyetemre ment, majd úgy döntött, ideje szerencsét próbálni Budapesten.

Teljesen kész. | Fotó: blogspot.com

Teljesen kész. | Fotó: blogspot.com

„Azt hittem, itt több a lehetőség, több az ember, több minden. Ehhez képest tisztára olyan, mintha extra adag reménytelenséget zsúfoltak volna a Duna két oldalára. Legalább arrafelé szép a panoráma” – von vállat Rozina mintegy szabadkozva. Látszik rajta, hogy erősen töpreng: a hátrahagyott rokonok változtak meg, vagy őt formálta át a környezet? „Szerintük itt mindenkinek akad meló, csak nem keresek eléggé. Karrierről álmodtam, de a fő küldetésem mostanság, hogy meleg vacsorával várom a barátomat” – rebegi szemlesütve. Gyorsan hozzáteszi: semmi baja a főzéssel, viszont furcsa számára, hogy huszonöt évesen háztartásbeli lett.

„A szüleim szerint a szalag mellé kéne állnom valami gyárban, mert a biztonság ezerszer fontosabb, mint holmi önmegvalósítás. A pasim HR-esnek küldene a céghez, ahol dolgozik, miután úgy látja, minden nem-reál szakma hasonlít, tehát magyar és kommunikáció szakkal jó leszek oda is. Újságírásról álmodtam, de nyáron hónapokig szívattak egy országos lapnál éhbért sem érdemlő jelöltként, hogy aztán közöljék: nem vesznek fel senkit” – folytatja a meséjét, miközben előkapja egy áruházlánc akciós katalógusát, mert képben akar lenni, hol a legolcsóbb a kenyér.

„Nem hagyom, hogy a kedvesem vásároljon be. Egyrészt fogalma sincs, mit kell venni, másfelől jobb érzés, ha az én pénzemet költjük élelemre. Pontosabban azt, amit anyáék küldenek. Ja, és legalább kimozdulok a dohos kis lakásból, ahol még a ruha is hetek alatt szárad meg” – nevet a sorsán Rozina, s pittyen egyet a mobilja. Arckifejezése előbb kisimul, majd fültől fülig érő vigyorba csap át. „Mackókám az, hiányol engem meg a kaját. Sietnem kell, este dumálunk, pá!”


Még több cikk: