„Kovács Pistike tizenegy éves magyar kisfiú várja szüleit az információs pultnál” – károgta a karácsonyi vásár hangosbemondója, miközben éppen aranyárban mért csokis-banános gofrit és kókuszos-rumos puncsot töltöttem az arcomba. Tíz euró volt összesen a lélekmelegítő meg az édesség, de nem tudtam, hogy hazai tragikomédia is jár mellé.

Az osztrák főváros több szempontból is furcsa. Kétszer ugyan már jártam arra futólag, ám a hétvégi kiruccanás alkalmával szembesültem vele, hogy arrafelé mit hívnak metrónak. Útitársaim szerencsére a saját csodálkozásuktól nem látták, milyen fejet vágtam a jegesmacis sapkám alatt, amikor testnyílásokba hatoló huzat, süketítő nyikorgás és többtonnás rozsdakupac helyett egy csöndes, tiszta, korszerű jármű érkezett.

Naplemente Schönbrunnban.

Naplemente Schönbrunnban.

Nem telt el huszonnégy óra azóta, hogy a Nyugati pályaudvar újságos standjánál lecsesztek, amiért csak kijelölt pénztárakban elérhető napijegyet kértem. A sógoroknál pedig hiába szorongattam az okostelefon-alkalmazással letöltött digitális – és a BKV-snál olcsóbb – szelvényt, a kutya sem ellenőrizte, bliccelek-e. „Hú, nem lenne jó érzés becsapni őket, ha már így megbíznak bennem” – állapítottam meg rögvest; a budapesti tömegközlekedésről ezek után pláne úgy vélve, hogy fizetniük illene nekem, amiért egyáltalán igénybe veszem.

Utunk először is a schönbrunni kastélyba vezetett Bécsben, ahol a lépten-nyomon hallott magyar szavakat megelégelve angol nyelvű magyarázó téglafont kértünk idegenvezető helyett. A 22 helyiséget bemutató „birodalmi túránk” két olyan szobát is tartalmazott, amelyben csak fóliázott fal és néhány létra volt. „Legalább osztrák létra, vazze” – örvendeztünk röhögve, mire az előttünk lévő hazánkfia csúnyán hátranézett, a fülünkbe duruzsoló hangfelvétel pedig elárulta: ott volt és lesz Mária Terézia toalettje.

A számomra kissé túl barokk épületben mások „de gyönyörű!” sóhajait hallva megállapítottam, hogy a császári rezidencia olyan belülről, akár egy zsiráf kívülről. Szép, szép, de otthonra nem kéne. A körülötte húzódó park, s a mögötte lévő dombra épített Gloriette láttán – ami egy kisebbfajta Citadella és egy impozáns kerti pavilon keveréke – igencsak elkerekedett a szemem. Ferenc Jóskától tehát nem az aranyozott bútorokat és a rengeteg fukszot irigyeltem, hanem a páratlan panoráma ölelésében elköltött reggeliket.

Kastéllyal pózolok.

Miután körbesétáltuk a birtokot a naplementében, a szokatlanul ellenérzésmentes aluljáróba kászálódva ismét megtettünk néhány kilométert. Szomszédaink tudják, mi fán terem az utastájékoztatás, ezért minden megállónál bazinagy feliratokkal, színjelzésekkel és óriási térképpel segítettek. Eltévedésmentesen megtaláltuk a Rathausplatzot, ahol fantasztikus fényárban fürdő adventi vásár fogadott. Az ezerszínű és mintájú, mégis összeillő karácsonyi kompozíció a bódékban árult finomságok illatával keveredve jócskán felülmúlta a nálunk megszokott nagy fa, kürtős kalács plusz forralt bor triót. Nem mintha utóbbival baj lenne, csak hát a bécsi forgatag tényleg úgy hatott az érzékeimre, hogy atyaúristen.

A következő gondolatom az volt: le kell fényképeznem. Igen ám, de a hatalmas tömegben esélyem sem volt biztonságosan navigálni a táskám tartalmai között. Amíg álmélkodva és sodródva pillantottam körbe, egy szembejövő szülőpár hasonlóképp tett, ennek következményeként csemetéjük megfejelte a térdem. Szegény gyereknek egyébként is lábkiállításból állhatott az este, de ősei tetézték az élményt egy neki címzett, díszmagyar szidalommal, holott ebben a történetben rajta kívül mindenki hibás volt.

Pedig érdemes megállni.

Érdemes megállni.

A helyzet hamarosan bonyolódott, mert pár perc múlva mindannyian ínycsiklandó punccsal a kezünkben manővereztünk az emberek között. Küldetésünknek három célja volt: ne löttyintsük ki a méregdrága italt, egyben megőrizzük a feláras bögrét, és lehetőleg igyekezzünk elkerülni egymás véletlenszerű lefejelését, amikor egy-egy kevésbé kulturált csoport halad el mellettünk. Ez olyan jól sikerült, hogy nemsokára a tizenvalahányféle alternatívát kínáló waffeles pultnál tanakodtunk elmélyülten, mintha az életünk múlt volna a választáson. Egy bazmegelő honfitársam kissé meglökte a könyököm, így a mennyei csokiöntet a sálammal a kelleténél közelebbi ismeretséget kötött. De nem számít, irány a Mariahilfer, ahol újabb adag karácsonyesszencia várt ránk.

A teret elhagyva még egyszer hallottuk a hangosbemondót, mert nemcsak a tizenegy éves Kovács Pistike felmenői vesztek el: egy anyuka kerestette a leszármazottját ugyanúgy. A hangszóró egyébként más nyelven nem szólalt meg, tehát ez a fajta szerencsétlenkedés – a tolakodással és a káromkodással együtt – régi magyar népszokás lehet.


Még több cikk: