„Nincs ahhoz fogható érzés, mint amikor kinyitsz egy új könyvet, és beleszimatolsz” – vallottam egy időben. Nem túl régen, hiszen a kötetekkel való pajtási viszonyom rövid múltra tekint vissza: két évtizeden át szinte csak újságokat szagolgattam. Most viszont valami megváltozott: sokkal több szöveget akarok magamévá tenni, sokkal gyorsabban.

A klasszikus formának pedig két eredendő tulajdonsága is kizárja az élvezetek halmozását. Az egyik, hogy baromi drága. Hiába rendelem brit földről lényegesen olcsóbban, számottevő kiadást jelent a dolog minden hónapban. A magyar szerzők művei pedig egyszerűen kimaradnak. A másik gond a tárolási mizéria. Oké, nem garzonban tengődöm szerencsére, de a székre, a puffra és a földre halmozott, átmenetinek szánt, ám hónapokig állandó kupacok már megjelentek a környékemen. A könyvtárnak pedig minden porcikájától idegenkedem, elvégre nem szeretnék időhatárok között az ágyamban forgatni olyan megviselt papírköteget, amelyből más talán a budin ülve szemezgetett.

A végtelenbe és tovább.

Egyébként óriásit téved, aki úgy véli, hogy műveltségre törekszem. Nem az irodalom nagyjait bújom ugyanis, hanem friss bestsellereket – többnyire kortárs írók éppen fölkapott szerzeményeit. Ha egy nap tíz oldalra van időm, akkor annyit. Lényeg a szórakozás, esetleg egy kis elmélkedéssel megspékelve – de ha utóbbi elmarad, a világ akkor sem dől össze. Keresnem kellett tehát egy olyan megoldást, ami egyszerre kíméli a szemem és a pénztárcám, illetve bizonyos időközönként újabb elpakolási manővereket sem kíván.

„Anya, apa, e-book olvasót szeretnék karácsonyra!” – robogtam le néhány héttel ezelőtt a konyhába, megelőzvén a szokványos kérdést, hogy ugyan mi a kicsi szívem vágya. Mert mindig megkérdezik, én pedig a változatosság kedvéért azt válaszolom: mindegy. Nálam bármilyen ruhadarab vagy piperecikk zsigeri lelkesedést idéz elő. Kevésbé nőies gyengéim a kütyük, azokkal viszont csak kivételes alkalmakkor hozakodom elő. Jelenleg azonban nem várhattam másik sanszra, mert több könyvre voltam kíváncsi, mint amennyit a bukszám elbírt volna. J. K. Rowling új regénye eredeti nyelven például egymagában ötezer-kétszáz körül van, ami egy picit sok azért, hogy egyszer elolvassam, aztán pedig kerülgessem a padlón mindörökké.

„Hogy micsodát?” – néztek rám az őseim, fejenként külön-külön is több száz „öreg” könyv gazdái. Az általam szégyenszemre érintetlen családi repertoár ezer fölötti. Pontosan tudták, miről beszélek, csak nem akarták elhinni, hogy a saját csemetéjük egyetlen zsebbe vágó kéréssel nyilvánítja ki: számára a kötetek tünékeny fájlokat jelentenek, amelyeket kedvére letölthet és törölhet. Rövidesen bősz guglizáson kaptam őket, mert kíváncsiak voltak, pontosan miféle szerzet az általam cetlire írt Amazon Kindle.

Az első reakció, miszerint olvasni könyvből jó, először csöndes morgolódássá szelídült, majd dilemmává, hogy hol vegyük meg és mikor. Szüleimre gyakorolt hatásomat ragyogóan példázza: minden ajándékozásra vonatkozó elvet félretéve – legyen meglepetés, és anyagilag ne szálljunk el –, egy hónappal karácsony előtt Kindle-tulajdonos lettem. Az újkütyü-illat mellett hatalmas előny, hogy kötetek tízezreihez férek hozzá tök ingyen. Csak az volt furcsa, amikor a használat második napján gombnyomással akartam lapozódásra bírni egy „vén” kötetet, az pedig büszkeségének utolsó darabjait őrizve nem engedelmeskedett.


Még több cikk: