„Mindennap órákig dumáltunk. Igaz, a végén ugyanarról századszor… Most pedig egyszerűen nincs mit mondanom, szóval hetek óta nem keresem, nem hívom. Szörnyű ember vagyok?” – szegezi nekem a kérdést Borka, miközben zsebre dugott kézzel mered a távolba.

„Dehogy! Az emberek változnak, velük együtt pedig a kapcsolatok is” – próbálom efféle bölcsességekkel nyugtatni. Bár ahogy elnézem, inkább egy kis idegesítésre lenne szüksége, mert az utóbbi időben igencsak kisimult a képe. Mintha fölszabadította volna a lelkét az örökös együtt kesergés terhének elgördülése. Lázongó lelkiismeretének zöld utat adott, hogy a másik is hallgat, mint hal a szatyorban, tehát megválaszolatlan üzenetek nélkül sikerült görcsöt kötni az elvarratlan szálakra.

R. I. P. | Fotó: flickr.com

„Tudod, egy időben nagy szükségem volt rá. A közös röhögés tartott életben. Nevettünk egymáson, a világon, mindenen… Több mint két éven át olyan önfeledten, hogy a főiskolai órákról kis híján kizavartak minket. Aztán saját szerencsétlenségünk felhői baljósan gyülekezni kezdtek a fejünk felett. Elkezdtünk azokon a dolgokon mulatni, amiken nem illene, s a boldog kacaj átfordult reménytelen fröcsögésbe” – meséli tovább egy szuszra Borka, mintha nem is várna tőlem választ. Sőt, talán az sem érdekli, figyelek-e, mert csupán a kimondott szó ereje kell a bensőjének.

„Egészen pontosan mióta nem beszéltek? Lehet, hogy még menthető minden!” – mondok valamit csak azért, hogy a falnál jobb társaságnak tűnjek. „Hát nem érted, cseszd meg? Szeptember vége, de nem ez a lényeg. Nem haragszom rá, nem érzek iránta semmi rosszat, viszont egy pillanatig sem jutott eszembe a barátságunk megmentése! Szépen eltemettem a kötődést, virágszirmokat szórtam a képzeletbeli fejfára, és semmi késztetés nincs bennem a kihantolásra. Mások meg térden csúszva kapaszkodnak a kapcsolataikba, attól tartva, hogy ha megszűnik egy, akkor vége az univerzumnak” – ömlik a szó Borkából, aki furcsa természeténél fogva egyedül is kerek egészet alkot. És simán a pofámba mondja utólag, hogy bocs, de nem volt kedve fölvenni a telefont.

„Előjelek azért csak voltak, nem?” – rántom vissza a valóság talajára, mert a megint elkalandozott valahova. Újabban egészen derűs jelenség lett, enyhe mosollyal az arcán képes tanulmányozni például a felhőket. „Voltak, persze. Alapvetően szinte mindenben különbözünk, de azt hittem, a humor áthidalja az eltéréseket. Meg a közösen átélt élmények, amelyek a könnyes hahotától a néma egymás mellett ücsörgésig szelídültek…” – vallja Borka cinikus félmosollyal, ám nyílt, őszinte tekintetén látszik, hogy tényleg nem gondol semmi rosszat.

„Akkor mégis miért nyomaszt a dolog annyira, hogy ennyit beszélsz róla?” – érdeklődöm, bár a lelkem mélyén előre sejtem a választ. „Ne kérdezd miért, de biztos vagyok benne: azóta gondolt, s akár mondott is rólam olyat, ami nem igaz, és amit nem érdemeltem meg. Jó ideig osztoztunk a keserűség saját magunk által ásott gödrén. Bennem pedig megszólalt a vészcsengő, hogy elég. Remélem, ő is megtalálja az utat kifelé” – sóhajt Borka, majd színpadias mozdulattal meglengeti előttem a tenyerét, hogy a témaváltás előtt ellenőrizze, ébren átvészeltem-e a kis történetét.


Még több cikk: