Egy barátság fejfájára

„Mindennap órákig dumáltunk. Igaz, a végén ugyanarról századszor… Most pedig egyszerűen nincs mit mondanom, szóval hetek óta nem keresem, nem hívom. Szörnyű ember vagyok?” – szegezi nekem a kérdést Borka, miközben zsebre dugott kézzel mered a távolba.

„Dehogy! Az emberek változnak, velük együtt pedig a kapcsolatok is” – próbálom efféle bölcsességekkel nyugtatni. Bár ahogy elnézem, inkább egy kis idegesítésre lenne szüksége, mert az utóbbi időben igencsak kisimult a képe. Mintha fölszabadította volna a lelkét az örökös együtt kesergés terhének elgördülése. Lázongó lelkiismeretének zöld utat adott, hogy a másik is hallgat, mint hal a szatyorban, tehát megválaszolatlan üzenetek nélkül sikerült görcsöt kötni az elvarratlan szálakra.

R. I. P. | Fotó: flickr.com

„Tudod, egy időben nagy szükségem volt rá. A közös röhögés tartott életben. Nevettünk egymáson, a világon, mindenen… Több mint két éven át olyan önfeledten, hogy a főiskolai órákról kis híján kizavartak minket. Aztán saját szerencsétlenségünk felhői baljósan gyülekezni kezdtek a fejünk felett. Elkezdtünk azokon a dolgokon mulatni, amiken nem illene, s a boldog kacaj átfordult reménytelen fröcsögésbe” – meséli tovább egy szuszra Borka, mintha nem is várna tőlem választ. Sőt, talán az sem érdekli, figyelek-e, mert csupán a kimondott szó ereje kell a bensőjének.

„Egészen pontosan mióta nem beszéltek? Lehet, hogy még menthető minden!” – mondok valamit csak azért, hogy a falnál jobb társaságnak tűnjek. „Hát nem érted, cseszd meg? Szeptember vége, de nem ez a lényeg. Nem haragszom rá, nem érzek iránta semmi rosszat, viszont egy pillanatig sem jutott eszembe a barátságunk megmentése! Szépen eltemettem a kötődést, virágszirmokat szórtam a képzeletbeli fejfára, és semmi késztetés nincs bennem a kihantolásra. Mások meg térden csúszva kapaszkodnak a kapcsolataikba, attól tartva, hogy ha megszűnik egy, akkor vége az univerzumnak” – ömlik a szó Borkából, aki furcsa természeténél fogva egyedül is kerek egészet alkot. És simán a pofámba mondja utólag, hogy bocs, de nem volt kedve fölvenni a telefont.

„Előjelek azért csak voltak, nem?” – rántom vissza a valóság talajára, mert a megint elkalandozott valahova. Újabban egészen derűs jelenség lett, enyhe mosollyal az arcán képes tanulmányozni például a felhőket. „Voltak, persze. Alapvetően szinte mindenben különbözünk, de azt hittem, a humor áthidalja az eltéréseket. Meg a közösen átélt élmények, amelyek a könnyes hahotától a néma egymás mellett ücsörgésig szelídültek…” – vallja Borka cinikus félmosollyal, ám nyílt, őszinte tekintetén látszik, hogy tényleg nem gondol semmi rosszat.

„Akkor mégis miért nyomaszt a dolog annyira, hogy ennyit beszélsz róla?” – érdeklődöm, bár a lelkem mélyén előre sejtem a választ. „Ne kérdezd miért, de biztos vagyok benne: azóta gondolt, s akár mondott is rólam olyat, ami nem igaz, és amit nem érdemeltem meg. Jó ideig osztoztunk a keserűség saját magunk által ásott gödrén. Bennem pedig megszólalt a vészcsengő, hogy elég. Remélem, ő is megtalálja az utat kifelé” – sóhajt Borka, majd színpadias mozdulattal meglengeti előttem a tenyerét, hogy a témaváltás előtt ellenőrizze, ébren átvészeltem-e a kis történetét.


Még több cikk:

7 Comments

  1. Na, ide akartam kommentelni, mielőtt elment a net.
    A Daily Mailen pont ma olvastam egy cikket a barátságok végéről, írtam is posztot a témában reggelre időzítve. Nos, a szerző nagyon másként közelít ehhez a témához: úgy éli meg a dolgokat, hogy ő egzisztenciálisan b. sokat fejlődött, míg a “barátnő” unalmas, csóró, magányos kis senki maradt. Szerinte ha “nem nyújtanak semmit találkozóink”, le kell cserélni a barátnőt egy korszerűbb típusra. Ezzel szemben én ugyanúgy élem meg a témát, mint te: nem kell forszírozni azokat a kapcsolatokat, amiknek lejárt a szavatosságok, de szó sincs arról, hogy a másiknál különbek vagyunk/lettünk, pláne nem egzisztenciális szempontok alapján mérlegelve. Egyszerűen néha szerteágaznak az utak, és mindketten másfelé megyünk. Vagy ő marad, én megyek. Nincs ebben semmi rossz, csak olykor nehéz megélni…és mindig ott a sok régi emlék.

    Kedvelés

    1. nájsz poszt a mai, de a daily mailes linket beledobhattad volna, mert szintén érdekel @=P látatlanban is megmondom, h ennyi igazság van benne sztem: változunk, a kapcsolataink is, és ha utóbbiak közül egy vagy több nem tudja velünk tartani a lépést, akkor szükségszerűen megszűnik. igen ám, csakhogy ez a változás nem egy lineáris fejlődés. (borkában tegnap tudatosította tájékoztató jelleggel egy másik bnője, h az övé pofátlanul annak tűnik, de nem, senkié sem az…)

      Kedvelés

  2. Szerintem egy barátság vége az, amikor az ember már csak játszmákban beszélget a másikkal. Az nálam a barátság egyenes EKG vonala. A kérdés csak az, hogy az ember lekapcsolja e a gépet, vagy esetleg tovább próbálkozik az újraélesztéssel.

    “Eric Berne az Emberi játszmákban beszámol arról, hogy az első játszma, amelyet sikeresen beazonosítottak, az „És miért nem…? – Hát igen, de…” volt. Ennek egy lehetséges forgatókönyve a következő:
    Fehér (kiveti a horgot): Nagy gondok vannak a munkahelyemen.
    Fekete (belemegy a csőbe): Na mesélj!
    Fehér (mesél, majd felsóhajt): Hát, most mi a fenét csináljak?!
    Fekete: Beszélhetnél esetleg négyszemközt a főnököddel.
    Fehér: Az a baj, hogy… (tetszőleges kifogás)
    Fekete: És miért nem váltasz munkahelyet?
    Fehér: Hát igen, az jó lenne, de… (tetszőleges kifogás)
    Fekete (némileg csüggedten): És miért nem próbálod meg azt, hogy… (tetszőleges ötlet)
    Fehér: Hát igen, de… (tetszőleges kifogás)
    Fekete (tehetetlenül elhallgat)
    Fehér (ő is hallgat egy kicsit, majd besöpri a nyereséget): Mindegy, hagyjuk… Gondoltam, hogy nem fogsz tudni segíteni…
    Amitől ez a párbeszéd játszma, az a következő:
    Fehérnek nem segítségre volt szüksége, hanem arra, hogy megerősíthesse a világképét: „Rajtam nem lehet segíteni.”
    Fehér (tudattalanul) az első pillanattól tisztában volt azzal, hogy Fekete nem fog tudni segíteni.
    Fekete (tudattalanul) az első pillanattól tisztában volt azzal, hogy Fehér egyetlen ötletét sem fogja elfogadni.
    Ennek ellenére a végén mindketten „rettenetesen meglepődnek”, hogy a dolgok így alakultak.
    Ennek ellenére a végén Fekete zavarban van, rosszul érzi, esetleg szégyelli magát. Ezek az érzések az ő nyereségei: ezért ment bele a játszmába.”

    hu.wikipedia.org/wiki/Játszma

    Kedvelés

    1. ez valóban így van, csak a játszma ugyebár egy idő után kibaszott unalmassá válik. olyannyira, h fejben előre le lehet játszani bizonyos beszélgetéseket. ami erősíti a közös világképet, abból egyetértés van, ami pedig nem, abból pedig konfliktus. és ha az egyik félnek egy idő után szinte csak utóbbi van a tarsolyában, akkor szopóálarc @;D

      Kedvelés

  3. Az utolsó hozzászólás azért is izgalmas (nekem), mert azok, akik nekem próbálnak segíteni az esetek legnagyobb részében (mondjuk >99%) ugyanezt élik át. Viszont mégsem ugyanaz a séma, nálam bent az van, hogy elég sok mindent végiggondolok magamtól, illetőleg le tudom szimulálni a hatását, miközben meghallgatom. És ha tudom, hogy nem fog működni, nem fogom azt hazudni, hogy “jaj de jó, épp ilyen lovat akartam”.
    Szóval az eltérések:
    – amikor segítséget kérek, akkor segítséget kérek, nem mást
    – nekem nem lehetetlen segíteni, csak kurva nehéz. :)

    Kedvelés

    1. az, hogy viszonylag kevés emberrel “beszélsz egy nyelvet”, szerintem még nem feltétlenül jelent játszmát a többivel. főleg, ha valódi segítséget kérsz, akkor már elve nem lehet játszma :P szóval nincs ezzel semmi baj. (a játszmával sincs “baj”, mert tanulási folyamat, csak kicsit szopás.)

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s