Józsi meg én a reflektorfényben

A kristálycsillár tucatnyi vaku fényét szórja szét a díszes teremben, én pedig ott állok a kamerák kereszttüzében. Annyi érzés kavarog bennem, hogy azon nyomban felébredek. „Egészen élethű álom volt” – morfondírozom az ágyban fekve, de megfordulva szembesülök vele: az íróasztalról egy kósza Pulitzer-mellszobrocska méregeti álmatag fejemet.

„Jaj, Józsi, hagyjál, most nem pózolok veled!” – gondolom az irányába immár élénken, de mégiscsak pizsamában, kócosan, ráadásul mikiegeres paplan rejtekében. Dacosan elfordulok tőle, majd vissza, mert vívódik a lelkem, hogy pökhendi tett-e a nap első cselekvéseként őt bámulni ennyire. Közben az emlékfoszlányokat úgy próbálom összerakni, mintha egy különösen szép éjjeli látomás részletei után kapnék. Félek, ha nem kapaszkodom beléjük eléggé, eltűnnek, s talán még Józsit is magukkal viszik.

Pulitzer Szülővárosa Díj, Makó, 2012. (vagyis itt Nyíregyháza, az ágyam, 2012.)

A háton ejtőzést kizárva sajgó tomporom az enyhén zsibbadt jobb lábfejemmel együtt elárulja, hogy tényleg csaknem tíz órán keresztül nyomtam a gázpedált tegnap. Meg a féket is, hiszen akkora kátyúkat kellett kerülgetnem, hogy anya a hátsó ülésen jó néhányszor felkiáltott: „jaj, Józsi majdnem leesett!” Apa pedig hősiesen fogta mellettem a GPS-t, miután a szélvédőre cuppantott tartó a döcögés következményeként végképp beadta a kulcsot. Odafelé egyébként a kütyüből szóló, szaggatott férfihangot is Józsinak neveztük el, így nem tudtam a visszaúton, hogy oldalra vagy hátra kell-e pillantanom, ha ilyen nevű illető forog veszélyben.

A Disney ágyneműtől homlokegyenest eltérő stílusú, vállfán függő pink ruha minden kétséget kizáróan tanúsítja, hogy nemcsak képzeletem szüleménye az élénk árnyalat. „Állat fel, hasat be, mellet ki” – mantráztam benne magamnak, mert a legjobb formámban is hajlamos vagyok rá, hogy a fotókról egy Kiszel Tündébe oltott Notre Dame-i toronyőr nézzen vissza rám. De most Józsi volt a lényeg – nem a navigáció, hanem Pulitzer –, és ő még így, kicsinyített másként is nyilvánosságot követelt. És magas sarkút meg dekoltázst, hiszen mégiscsak férfiember.

A széken egy oklevél és egy könyv pihen. Utóbbit majdnem elejtettem, amikor Baló György átadta nekem. A Pulitzer emlékbizottság elnöke ugyanis a gratuláció mellett közölte: nagyon tetszett neki Zsolti története – a cigány fiúé, akinek a Bándy Kata-gyilkosságot követően rengeteg régi-új előítélettel kellett szembenéznie. Eötvös Pál, a MÚOSZ egykori vezére pedig azt mondta, hogy már amúgy is emlékezett a nevemre. „Szóval most a szélsőjobbtól meg fogom kapni, hogy romaimádó zsidó prostituált vagyok, a szocialista Makó pedig nagyon sztárol” – mondtam az orrom alá dugott mikrofonok egyikébe, mire a riporter szemöldöke enyhén megrezzent.

„Aztán pénz jár-e vele?” – kérdezte az egyik szomszéd, akit büszkeségtől fültől fülig vigyorgó szüleim a kelleténél hamarabb avattak be. „Bruttó száz? Az igen!” – füttyentett egyet a válasz hallatán, hiszen a közvélekedésben csak a csinos borítékkal kiegészített díj számít nívósnak ugyebár. Meg amit megír az újság. „Te jó isten, megyek és ráguglizom a nevemre!” – jut eszembe, s a gőgös ötlettől vezérelve ki is pattanok a puha ágy mélyéből.

Még tegnap kiadott az MTI, így néhány portálon a „legforróbb hírek” között szerepelek; Zöldi László szerénytelen személyemnek szentelt egy egész cikket; van közös fotóm Baló Györggyel; a Facebookon pedig lájkrekordot készülök dönteni Józsival a kezemben. Kész szerencse, hogy ezt a díjátadót nem késtem le!

(Interjú velem itt.)


Még több cikk:

1 Comment

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s