„Befogadó, alkalmazkodó, kedves, békés, finom lelkű, önfeláldozó, otthonteremtő, gondoskodó…” – olvasta a nőiességhez köthető jelzőket Tícia, akire egyik sem illett. Pedig nem volt ő fordított Szecsődi Karcsi, férfi legföljebb egy gondtalan állva pisilés erejéig akart lenni.

„Szóval elvileg arra találtak ki, hogy megbasszon a világ, és kiszolgáljak egy pasit, plusz néhány pulyát” – összegezte a számára szívbemarkoló tényállást. Tíciának semmi baja nem volt a hímekkel vagy az élettel, nem járt tüntetni feminista feliratokat a mellére festve, s esze ágában sem volt lenézni azokat az asszonyokat, akik a családnak szentelik minden pillanatukat. Sőt, inkább csodálta őket, hiszen tudta: ő erre sosem lenne képes.

She can do it – her way.

„Karrierista leszek!” – mondta Tícia tizenhét évesen, és hatalmasat rúgott a barátjába, amikor az enni kért tőle. „Nem vagyok az anyád, te!” – fűzte hozzá nyomatékképpen. Persze, azóta eltelt néhány esztendő, amelyek alatt sokat szelídült. Már tudta, mit vár a léttől, miként azt is, hogy a bizonyos területeken elért sikerek egyszerűen értelmetlenek számára egymás nélkül. Egy dolog azonban egyre élesebben kirajzolódott: ő nem az a fajta csaj, akinek minden vágya, hogy valakit meleg vacsorával várjon haza.

„Majd megtanulod hamarosan! Ha meg nem, akkor szépen megrohadsz egyedül!” – mondogatták neki a kortársai. Néhány közülük már férjhez ment, gyereket szült; de a többi is epekedve remélte, hogy minél előbb kiélheti valakin a kettős X-kromoszómával kapott ösztöneit.

„Az én ösztöneimet valaki elcsórta!” – élt a gyanúperrel Tícia, akinek kőkemény tudatalatti meccseket okozott a megszokottól eltérő női mivolta. Amikor meglátott egy kopasz, üvöltő csecsemőt, szörnyen barbár gondolatai támadtak, hogyan tudná minél hamarabb elhallgattatni a nyáltócsát folyató, apró illetőt. „Te talán nem ordítottál? Majd megtudod, ha neked is lesz!” – szóltak be neki azon kevesek, akikkel őszintén megosztotta, mi jár a fejében.

Tícia egyébként nem szerette a fehérnép által jóváhagyott kandominancia megnyilvánulásait az iskolában, a munkahelyen, a szupermarketben és úgy egyáltalán a világegyetemben. Ennek megfelelően a Facebookon érkező „helló, szivi” üzenetekre sem tudott reagálni. Mégis mit válaszolhatna annak, aki két szót szán rá, s ebből az egyik azt sugallja, hogy ő tulajdonképpen egy lyuk?

„Talán leszbikus?” – súgtak egyszer össze Tícia háta mögött a lányok, mire ő nagyot röhögött. Ez már akkor történt, amikor rég felhagyott vele, hogy a női szereppel kapcsolatos kételyeit a gyengébb nemmel ossza meg. A csajok ugyanis éppen úgy vélekednek az elvárásokról, mint egy csípőnadrágról: áll, ahogy áll, de hordani mindenkinek muszáj. Kilóghat a csont, a tanga, a háj, lehet két mérettel kisebb vagy nagyobb is akár, ám a konfekcióiparnak ellentmondani fölösleges butaság.

Éppen ezért néha tágra nyílt szemekkel nézik Tícia egy-egy szivárványos vagy neon darabját. „Nézd már, mi van rajta!” – bökik oldalba egymást, ha lelkileg már túljutottak a kobakján lévő tarka boglyán. Tícia pedig csak mosolyog, mert egyedül az érdekli, hogy jól érezze magát. És már pontosan tudja: nem kell báránybőrbe bújnia a boldogságért. Csak venni egy nagy levegőt, aztán szívből átölelni saját magát, no meg az elvárásait.


Még több cikk: