Egy másfajta nő útja

„Befogadó, alkalmazkodó, kedves, békés, finom lelkű, önfeláldozó, otthonteremtő, gondoskodó…” – olvasta a nőiességhez köthető jelzőket Tícia, akire egyik sem illett. Pedig nem volt ő fordított Szecsődi Karcsi, férfi legföljebb egy gondtalan állva pisilés erejéig akart lenni.

„Szóval elvileg arra találtak ki, hogy megbasszon a világ, és kiszolgáljak egy pasit, plusz néhány pulyát” – összegezte a számára szívbemarkoló tényállást. Tíciának semmi baja nem volt a hímekkel vagy az élettel, nem járt tüntetni feminista feliratokat a mellére festve, s esze ágában sem volt lenézni azokat az asszonyokat, akik a családnak szentelik minden pillanatukat. Sőt, inkább csodálta őket, hiszen tudta: ő erre sosem lenne képes.

She can do it – her way.

„Karrierista leszek!” – mondta Tícia tizenhét évesen, és hatalmasat rúgott a barátjába, amikor az enni kért tőle. „Nem vagyok az anyád, te!” – fűzte hozzá nyomatékképpen. Persze, azóta eltelt néhány esztendő, amelyek alatt sokat szelídült. Már tudta, mit vár a léttől, miként azt is, hogy a bizonyos területeken elért sikerek egyszerűen értelmetlenek számára egymás nélkül. Egy dolog azonban egyre élesebben kirajzolódott: ő nem az a fajta csaj, akinek minden vágya, hogy valakit meleg vacsorával várjon haza.

„Majd megtanulod hamarosan! Ha meg nem, akkor szépen megrohadsz egyedül!” – mondogatták neki a kortársai. Néhány közülük már férjhez ment, gyereket szült; de a többi is epekedve remélte, hogy minél előbb kiélheti valakin a kettős X-kromoszómával kapott ösztöneit.

„Az én ösztöneimet valaki elcsórta!” – élt a gyanúperrel Tícia, akinek kőkemény tudatalatti meccseket okozott a megszokottól eltérő női mivolta. Amikor meglátott egy kopasz, üvöltő csecsemőt, szörnyen barbár gondolatai támadtak, hogyan tudná minél hamarabb elhallgattatni a nyáltócsát folyató, apró illetőt. „Te talán nem ordítottál? Majd megtudod, ha neked is lesz!” – szóltak be neki azon kevesek, akikkel őszintén megosztotta, mi jár a fejében.

Tícia egyébként nem szerette a fehérnép által jóváhagyott kandominancia megnyilvánulásait az iskolában, a munkahelyen, a szupermarketben és úgy egyáltalán a világegyetemben. Ennek megfelelően a Facebookon érkező „helló, szivi” üzenetekre sem tudott reagálni. Mégis mit válaszolhatna annak, aki két szót szán rá, s ebből az egyik azt sugallja, hogy ő tulajdonképpen egy lyuk?

„Talán leszbikus?” – súgtak egyszer össze Tícia háta mögött a lányok, mire ő nagyot röhögött. Ez már akkor történt, amikor rég felhagyott vele, hogy a női szereppel kapcsolatos kételyeit a gyengébb nemmel ossza meg. A csajok ugyanis éppen úgy vélekednek az elvárásokról, mint egy csípőnadrágról: áll, ahogy áll, de hordani mindenkinek muszáj. Kilóghat a csont, a tanga, a háj, lehet két mérettel kisebb vagy nagyobb is akár, ám a konfekcióiparnak ellentmondani fölösleges butaság.

Éppen ezért néha tágra nyílt szemekkel nézik Tícia egy-egy szivárványos vagy neon darabját. „Nézd már, mi van rajta!” – bökik oldalba egymást, ha lelkileg már túljutottak a kobakján lévő tarka boglyán. Tícia pedig csak mosolyog, mert egyedül az érdekli, hogy jól érezze magát. És már pontosan tudja: nem kell báránybőrbe bújnia a boldogságért. Csak venni egy nagy levegőt, aztán szívből átölelni saját magát, no meg az elvárásait.


Még több cikk:

25 Comments

  1. S csodálkozva állt, mikor barátnői nem mentek vele bulizni (a pasijuk nélkül? soha!), aggódtak, ha egyedül ment valahová (egyedüüül?), és még inkább csodálkoztak, hogy nem tud pörköltet főzni sem. Még azt sem! És az esküvői ruhájáról sem álmodozott az ebadta!

    (tetszős cikk :))

    Kedvelés

  2. “Szívi”, ez nagy volt! Nagyon jó írás.
    Székelyként benneteket “táposokat” mindig egy kicsit puhánynak tartottalak viszont te kedves Temty, írásaidban többször rávilágítottál arra, hogy ez mennyire nem így van.

    Kedvelés

  3. Egyébként, ha már így szoba hoztam a “táposozást” ajánlom olvasd el milyen sztereotípiák élnek veletek anyaországi magyarokkal kapcsolatosan, Erdélyben/ Székelyföldön
    http://terrasiculorum.wordpress.com/2012/08/01/kik-a-taposok/

    Az írás olykor kissé erős mivolta miatt előre is az elnézésed kérem!

    Magunkat – és itt most elsősorban az Erdély Dk-i részén, a Székelyföldön elő székely-magyarokat értem – meg a következőképp látom.

    A lérománozással kapcsolatosan, mely ugyan egyre ritkábban de ma is gyakran előfordul meg a következőképp vélekedem

    http://terrasiculorum.wordpress.com/2012/09/04/mit-er-egy-kulhoni-magyar/

    U.I. A linkek megosztásával nem a blogom nézettségének a növelése a célom, csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy miért él bennünk itt a külhonban az a valós avagy valótlan (?) tévhit, hogy ti csonkaországiak puhányok vagytok.

    Ha egyszer billentyűzetet ragadsz e témában is, azt is szívesen elolvasnám.

    Üdv
    Aszalos István alias Aszi

    Kedvelés

    1. Öh, muszáj volt elolvasnom a cikket ahhoz, h valamennyit megértsek abból, hogy miért is neveztek ti erdélyi magyarok minket táposnak… de az első gondolatom a cikk után is megmaradt: a tápos kifejezést leginkább az 1995 után születettekre használnám, de minimum 1990 után. A mi generációnk, akik még a rendszerváltás előtt születtünk, 80%-ban nem olyan, mint amilyet leírtál – az már más tészta, hogy pont a maradék 20%-ból mennek a legtöbben Erdélybe díszmagyarkodni és égetik be a maradék 80%-ot. Mondjuk nekem Kárpátalján vannak ismerőseim, szóval kicsit másképp látom a határon túli magyarság kérdését, mint úgy általában szokás.
      Ettől függetlenül persze az emberre ragadnak szokások a fővárosban vagy a megyeszékhelyen, de ha elég erős az ember gyökere, azt még a főváros ásója se tudja kivájni :):)

      Ui. a szalonnát csak sütve szeretem (a jó húsosat), de a lilahagymás fokhagymás pirítós bármikor jöhet(ne), mert nagyon szeretem, csak nem szabad :P

      Kedvelés

      1. Soha nem értettelek benneteket lányokat, én soha nem vonnám meg magamtól, az étkezés örömét, holmi fogyókúra kedvéért arra ott van a sport.

        A szalonnát meg egyenesen imádom, nálam soha nem úszná meg, hogy zabált szalonna ne legyen belőle igaz ez is csak túróval és vöröshagymával (ti lilának hívjatok) az igazi.
        Még a legbőségesebb lakodalmi evéstorna után is, otthon muszáj lekanyarítanom egy falás szalonnát darab kenyérre, másként éhségérzettel maradnék.

        Apropó kenyér,… na nálatok azt sem lehet találni. Én naponta elporlasztok legalább egy kilót, az anyaországi épp-cipó tápértéke jobb esetben is egy szelet hazainak felel meg úgy hogy ha erdélyi vendéget fogadtok tudjátok, hogy illik bőségesen feltankolni belőle másképp a szerencsétlen éhgyomorral lesz kénytelen távozni.

        Kedvelés

        1. hm, ez a tápos dolog újdonság volt számomra. csöppet sem bántó, mivel nem érzem rám vonatkozónak. ám ha mégis egy olyan ing, amit fel kellene vennem, akkor sem tudok igazából mit kezdeni vele.

          a szarházi giccsmagyaros idézettel van egyébként egy óriási probléma: erőszakosan felsőbbrendű nézőpontból íródott, és úgy fogalmaz, mintha ő lenne a bölcsek kövének kizárólagos birtokosa, s elmagyarázza, mások miért hülyék hozzá képest.

          szerintem te is ember vagy, én is. itt is van kenyér, ott is. itt is van egy bizonyos szóhasználat, ott is. szokásrendszerrel ugyanez. miért lenne valamelyik gyakorlat különb vagy inkább helyénvaló a másiknál? elhiszem, h egy elszigetelt környezetben az identitás alapját meghatározhatja, mit hogyan neveztek, de maga az elv számomra idegen. a kaja az étel egyenrangú szinonimája, csak más kontextusban használom, ennyi.

          (a táplálkozós metaforától szándékosan maradok távol, mert a tudatos étkezés vonalat képviselem, lehetőleg teljes kiőrlésű pékáruval meg ilyenekkel. nem vonok meg magamtól semmit, nem diétázom, csak odafigyelek, mire van szüksége a testemnek a jó közérzethez.)

          Kedvelés

          1. Egyetértek kedves Tempty, a cikkem is e témában épp azért is született meg, hogy az embereket rávegyem beszeljenek róla és így talán hozzájárulok ahhoz hogy az ilyen és az efféle sztereotípiákat “leromboljam.”

            Persze tisztában vagyok vele, hogy sem a letáposozás sem a lerománozás jelensége nem fog megszűnni, – legalábbis a közeljövőben semmiképp sem – mivel sajnos hülye magyarok, mindenhol vannak, a határ mindkét oldalán. Holott, ugyanolyan emberek vagyunk, ugyanazt a nyelvet beszeljük, ugyan úgy érzünk, de még csak ugyanazt is esszük, sőt ugyanolyat is sz@runk, de van akiknek ez nem elégé egyértelmű.

            Igaz meggyőződésem, ha az élet úgy hozná és valamely csoda folytán egy asztaltársaságba keverednénk, jól mulatnánk egymás akcentusán. :)))

            A táplálkozására visszatérve meggyőződésem, hogy néhány helyi különlegességgel mint pl. a zakuszka téged is bűnre lehetne csábítani.:P

            Kedvelés

        2. Ilyet (az étkezés örömének megvonását) még én sem csináltam soha (pedig nőféle volnák, vagymi), a szalonna kenyérrel pedig a legjobb kaja. A vörös- és a lilahagyma viszont két különböző termék, de én is mindig összekevertem őket, mielőtt főzni kezdtem. Sebaj, mindkettőt imádom!

          Ilyenek vagyunk mi, akik nem értjük, miért kéne olyannak lennünk, amit a cikk szereplőjétől is elvárnak:
          http://barokeszter.hu/2012/10/10/ufono-vagyok/

          Kedvelés

          1. ps.: Elolvastam a tápos cikket is… szórakoztató meg aranyos, de az én környezetemben (Gyöngyös-Budapest) sincsenek ilyen emberek. Az persze tény, hogy nincs önálló gazdaságunk/kertünk/veteményesünk/farmunk/tanyánk stb., ezért jobbára tényleg sok gyorsétkezdét látogatunk, de… kellemetlen is volna, ha mindig azon aggódnánk, egészséges-e az, amit megeszünk. Szerintem annál, hogy mi megy be, fontosabb az, ami kijön (=a gondolataink, szavaink és cselekedeteink).

            Kedvelés

  4. „Az én ösztöneimet valaki elcsórta!” A társadalom nagy részének nehezére esik elfogadni, hogy nem ösztönlények vagyunk, és a többség viselkedésétől való eltérés nem feltétlenül deviancia. Én pl imádok a konyhában tenni-venni, naponta főzök, és jólesik azt hallani a barátomtól, hogy konyhatündér vagyok :) De ezt nem abból a megfontolásból teszem, hogy én vagyok az asszony, és ez a kötelességem. A lilafejű, ordító újszülöttekkel kapcsolatban nekem sem épp barátságosak a gondolataim, ami miatt rögtön szörnyetegnek nézik az ember lányát. Kiskorú láttán a minimum elvárás egy nőtől a gügyögés és elérzékenyülés párosa.
    Szokták még mondani, hogy bezzeg régen…Na ja, de nem hinném, hogy dédanyáink tiszta örömből toltak ki 10 gyereket/fő. Nem volt más életút, no meg fogamzásgátlás sem nagyon. Most adott a lehetőség, hogy mindenki azt kezdjen az életével, amit szeretne, csak a szemlélet az, hogy egészséges lelkületű nőnek végső soron egyetlen célja lehet: a család.

    Kedvelés

    1. a baj ott kezdődik, h kikérjük magunknak az ösztönlény-létet, aztán mégis ész nélkül baszunk, iszunk, drogozunk meg ilyenek @XD ezt persze mindkét nemre értem.
      a konyhatündérség egyfajta kreatív tevékenység, szóval simán el tudom képzelni, h téged lelkileg feltölt, nyújt neked vmi pluszt, aminek a barátod csak úgy mellesleg haszonélvezője.
      egyébként a csecsemők utáni nyilvános nyáladzás nekem azért is magas, mert ha majd nekem lesz, tutira nem fogom mások arcába tolni, h UGYE MILYEN CUKI? NEM AKARSZ GÜGYÖGNI ENNEK A CUNCURIMUNCURI ANGYALBÖGYÖRŐNEK, EGYEMMEG?
      most olvastam egyébként egy csúcs könyvet a témában (http://www.bookdepository.co.uk/How-be-Woman-Caitlin-Moran/9780091940744), elképesztő őszinteséggel és humorral vall benne egy újságírónő a saját személyiségfejlődéséről, szerepeiről.

      Kedvelés

      1. Soha nem értettem én sem mi a fenének kell gügyögve, szájcsücsöritve, sejpen beszélve hülyét csinálnunk magunkból egy baba előtt. Az a frissen szabadult pocaklakó mindezek hanyagolásával is ösztönösen felfogja és érzi az irányába tanúsított figyelmet, rajongást, szeretetet.

        Attól meg, hogy a képembe tolnak – lehetőleg a hátsó felét felém fordítva – egy ismeretlen csöppséget azzal a kijelentéssel, hogy “úgy-e milyen édi” egyenesen a falra tudnék mászni. Mintha annyira újdonság számba menne hogy annak a törékeny kisembernek netán szőke haja és kék szeme van.

        Számomra egy baba is a jelleme miatt szerethető, uram bocsá’ utalható.

        Kedvelés

      2. Igen, az ösztönlény dologban igazat kell adnom neked, akkor maradjunk annyiban, hogy ki jobban, ki kevésbé képes ezen uralkodni. De nem csak az ösztönök munkálkodnak akkor, amikor egy nő nem képes felfogni, más nő miért választ másik, kevésbé elfogadott utat. Lehet, hogy sokan nem a hagyományos utat választanák, csak nem jutnak el odáig sem, hogy megkérdezzék maguktól, ők valójában ezt szeretnék – e, egyszerűen elfogadják azt, amit a társadalom beléjük diktál (x év kapcsolat után “illik” összeházasodni, majd gyereket vállalni, beállni a konyhába, stb.) És le merném fogadni, hogy sokan csak irigyek, mert ez az egy marad nekik, amiben kiélhetik magukat, tehetség meg kreativitás híján. És még ebben sem igazán jók. Van olyan ismerősöm, aki ELHATÁROZTA, hogy neki márpedig 3 gyereke lesz, de rohadtul utál velük foglalkozni, viszont otthon mereszteni a valagát a gyesen baromira kényelmes.

        Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s