„Szia, tetszik a blogod, pont olyan munkatársra lenne szükségünk, mint te” – kenegetnek hájjal a hasonló levelek, amelyekből átlag hetente jön egy. A pacsmagolás kísérőanyaga azonban csakhamar fekália lesz, hiszen kiderül: dolgozni bizony ingyen kéne.

Ez a biznisz úgy működik, hogy keresem a lehetőségeket, illetve ők is engem, s amikor egymásra találunk, akkor nagyon jó mindenkinek. Afféle vérliberális, nyitott kapcsolat ez, hiszen egyik megbízóm előtt sem titok, hogy nem ő nekem az egyetlen. De ha feladat érkezik, akkor időt és energiát nem sajnálva azt az érzetet nyújtom, hogy mégis. Világos instrukciók, gyors és pontos munkavégzés, küldöm a számlát, kapom a pénzt – ennél tisztább üzlet nincs is.

Szögletesebb perspektíva.

Kivéve, ha valaki a felebaráti szeretet vagy a világmegváltás égisze alatt szándékozik „később megtérülő” melóra rávenni, mert akkor bizony visszaküldöm oda, ahonnan jó pár évvel ezelőtt annyi küzdelem árán próbált kibújni. Persze, csak gondolatban. A válaszlevelem többnyire egy árnyalattal szofisztikáltabb. Mindig megírom, hogy köszike, benne vagyok én, ha szerződést kötünk és fizettek, meg egyébként is sok sikert a projekthez. Aztán érdekes módon válasz sem érkezik. Vajon miért?

Az ok általában prózai: nincs lóvé. Suska nélkül kétféle ember fogható munkára: aki zéró tapasztalattal örül, hogy egy húsos fazéknak látszó valami közelébe engedik, és akinek annyi bevétele származik máshonnan, hogy megengedheti a magasztosabb cél luxusát magának. Mivel egyik kategóriába sem tartozom, s előbbiben tisztességgel leróttam a szakmában kötelező köröket, úgy döntöttem: honorárium hiányában az atyaúristennek sem írok, szerkesztek, marketingelek vagy menedzselek.

Ez bizonyos szempontból vérlázítóan önteltnek, mi több, kapzsinak tűnhet – főleg egy olyan világban, ahol a másik oldalon állóknak van pofájuk „rendes” álláshirdetésként feladni a „néhány hónap múlva mind a húszan részesültök a négyszáz forintos hirdetési bevételből” típusú fantasztikus lehetőségeket, de Melinda kollegina szavait idézve „ingyen nem dolgozunk, ez nem a kommunizmus”.

Hozzáteszem, hogy a jelenségnél az említett társadalmi berendezkedés is ezerszer többre becsüli az egyént, mivel ideológiája szerint a közösen termelt javakból mindenki a szükségleteinek megfelelően részesedhet. Csak a ruszkik csöppet félreértették ugyebár, aztán a proletárdiktatúrából kimaradt a proletár, így lett az egészből egy elég csúf történelmi kisiklás.

Hogy jön ez ide? Hát a gyarló természetünk minden felsőbbrendű elképzelést bemocskol. A nemzeti öntudatból szemrebbenés nélkül levezetjük mások likvidálását, a hagyományok őrzéséből az óvszerhasználat tiltását, a gazdasági hasznon alapuló kapitalizmusból pedig a kizsákmányolást. De ezekhez mindig kell egy igen széles réteg, ami tehetetlenül vergődve követi a kiagyalók gondolati sémáit. Bár a hosszú távú hasznot remélő ingyenmunkások lelki és anyagi üdvéért nem tehetek semmit, a sajátomért kiállok akár az elvárásokkal szemben is.


Még több cikk: