Az újságírók nézőpontja

„A hupilila eget rakjuk a címoldalra” – jelentette ki főszerkesztői méltóságának teljes tudatában Tivadar. A reggeli értekezlet álmos népének szeme sem rebbent, egy fiatal kolléga kezéből viszont kiesett a jegyzetfüzet.

„Mi-mi-milyet?” – kérdezte esetlen mekegéssel, mire felé fordultak a karikás látószervek. Egyedül a frissen fejesnek kinevezett Tüncié csillogott, de ez sokkal inkább Tivadarnak, mintsem az újoncnak szólt. „Hupililát, fiacskám. Te nem látod talán?” – vetette oda flegmán a főszerkesztő, akinek fogalma sem volt az akadékoskodó gyerek nevéről. Nem is számít, hogy hívják, hiszen ezzel az értetlenkedéssel bebizonyította: nem érdemes a vezetői memória kapacitásából vesztegetni rá.

Álmában leveheti. | Fotó: visualphotos.com „lilítva

A huszoneleji névtelenke bambán nézett körbe. Úgy festett, ő az egyetlen, akinek nem szúrt szemet, hogy megváltozott a természet rendje. „Ja… ja, hogy az eget! Dehogynem!” – harsogta bénán színlelt lelkesedéssel, rágott tollának végével az ablak irányába bökve. „Szép hupilila, tényleg!” – tette hozzá, majd megigazította az okulárét, hogy ellenőrizze, entellektüel imázsának legfőbb ismérve még mindig az orrnyergén pihen-e. Tivadar köhintett egyet, mert zavarta, hogy nem rá figyelnek, s közben homlokát ráncolva, némán átkozta a sorsot, amiért már megint egy hülyével verte meg.

„Benőke, gyere szépen” – súgta oda egy harmincas újságíró a pórul járt pályakezdőnek, gondosan ügyelve rá, hogy más még véletlenül se hallja meg. Jenőke illedelmesen felállt, és feltűnésmentesen követte a mosdóba munkatársát, aki csodával határos módon négyből három betűt eltalált. „Nem megmondtam neked, hogy ne feleselj vele?” – kérte számon a tapasztalt munkaerő, fejével a párnázott ajtajú iroda irányába bökve, s olyan hangsúllyal, mintha Jenőke a kétszer kettőt vétette volna el.

„Hát én nem is…” – habogott a zöldfölű, mire a másik megragadta a vállát, és az ablak irányába taszigálta a sajnált maflát. „Milyen színű?” – kérdezte meglepően türelmesen a rutinos zsurnaliszta. „Kék? Szürke? De a felhő az fehér! A nap meg halványsárga!” – mentegetőzött a szerkesztőség nevenincs Benője, aki szívesen telefonált, fotózott és főzött kávét, de nemrégiben hallgatólagosan előléptették: egy hónapnyi ingyen munka után rábízták, hogy megírja az ügyeletes hirdetésszervező nagynénje ötvenéves osztálytalálkozójának egyhasábos történetét.

„Szóval milyen?” – tudakolta ismét a régi motoros, aki még emlékezett rá, milyen volt először nyeregbe pattanni. Örökre magán őrizte a kezdeti bukások nyomait, ezért nem szerette nézni, ha másnak is baja esik. „Kék. Nekem kék. Színvak lettem, most mondd meg?!” – nyüszítette Jenőke, mert végképp nem értette, mi a fene folyik itten. „Dehogy, te lüke, csak nem szakmai szemmel nézed! Tivadarral még mázlid is van, mert az én időmben egy púderrózsaszín-mániás pacák pöffeszkedett a bőrfotelben…” – legyintett a tapasztalt tollforgató, s a tátott szájú Jenőkét faképnél hagyva kisétált az ajtón.


Még több cikk:

4 Comments

    1. ezt a linket találtam én is, de nem tűnik olyan forrásnak, amit kételkedés nélkül fogad az ember. (ha érdekelne, utánanéznék jobban, de így egy “aha, ez ezt mondja, jól van” a reakcióm.)

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s