„Így kell eztet csináni’, e!” – csapott az asztalra Elemér, miután színes napilapjának hátulján megpillantotta az egész oldalas kormányhirdetést. „Nem engedünk az IMF-nek!” – közölte a felirat, ami majdnem annyira melengette az olvasó szívét, mint a címoldalon díszelgő, félpucér hölgyemény.

„A családi támogatások csökkentése? NEM!” – kürtölte világgá büszkén a mindössze kilencszavas reklám. Elemér örült neki, hogy végre valaki érthetően összefoglalja az aktuális gazdaságpolitikai dilemma lényegét. Nem értette ugyanis, mi fán terem az ájemeff, és mit kell vele annyit beszélgetni a honatyáknak ahelyett, hogy rendet tennének. Guszti múltkor azt mondta a kocsmában, hogy a zsidók mocskos imperialista tőkét akarnak pumpálni az országba – ám két sör után már az amerikaiakat, a feleseket lehajtva az „úniót”, hajnaltájt pedig az asszonyt hibáztatta.

Majd engedünk másnak.

De ha a kormány megakadályozza, hogy kevesebb támogatást kelljen adni, akkor jól van. Akkor biztos nem lesz baj. „Itt ez a sok főd, azt’ mennyit akartak adni az almáér’! Ott rohadt meg mind!” – fejtegette magában a szerteágazó problémakört Elemér, aki szerint az népben meglenne a kurázsi, csak éppen tudni kellene kihasználni. Minek nekünk a külföldiek pénze, ha dús legelőinken elégedett szarvasmarhák böfögnek, ráadásul a kakasok is békésen kapirgálnak a kicsi, de legalább saját szemétdombjuk árnyékában?

„Előteremtjük mi, ami kő’!’” – állította meggyőződéssel Elemér, aztán eszébe jutott, hogy elfelejtette odaadni Gusztinak a cefrét. „Teringettét, várhatok megin’, mire az a lókötő megfőzi!” – mérgelődött magában, mert tudta, hogy cimborája kábé az elkészült mennyiség felét megvámolja. Hát ilyen ez az élet, valaki mindig megkopaszt. Egyszer a fizetés kevesebb, utána a nyugdíj, bezzeg a boltban egyre többet kérnek a kenyérért és a koccintósért. Még jó, hogy Elemér beosztja a javait, így egy-egy belőlük egész napra elég.

Márpedig amíg jut enni-innivaló, nem kellenek ide messziről jött burzsujok! Hogy is ne, a suskáért cserébe beleszóljanak mindenbe! Mint a sógor, aki tavaly télen adott kölcsön a csirkeólra, aztán kétnaponta beállít tojásért, mert azt hiszi, jár neki. Pedig Elemér ígérte, hogy megadja az összeget, amint teheti. Hát még nem teheti, mert mindig van valami. Múltkor is majdnem elindult a sógor portája felé, erre megállította a szomszéd, hogy leesett a kamionról egy kis ukrán cigi, akar-e olcsóbban szívni. Kicsit mar a füstje, de sebaj, a kannásbor úgyis leöblíti.

Ez a kettő oldja a feszültséget, amikor a pénzét követelő rokon megjelenik, majd végül Elemér tojásaival távozik. Legutóbb azt mondta a gazember, hogy nem kellene annyit költeni „élvezeti cikkekre”, és akkor seperc alatt összegyűlne az összeg. „Asszed’, élvezem?” – köhögte az eladósodott hazafi grimaszba torzult arccal, mert a szobahőmérsékletű tablettás majdnem kifogott rajta. De csak nyelte szorgalmasan, hiszen nem hagyhatta, hogy holmi illetéktelenek nevetséges feltételeket szabjanak.


Még több cikk: