A név nélküli lány nyögve ereszkedett le a rozsdás metrókocsi sokat látott ülésére. Kezében apró, aranyszínű csomagot szorongatott, amelyre másodpercenként többször is idegesen rápillantott. Talán bombát rejt a kis doboz?

Aggódva körbepislogott, majd szőkésbarna fürtjeit a füle mögül kiszabadítva elbújt a világ elől. Nem akart látni és látszani, de a lelke mélyén tudta: fizikai valója miatt ez lehetetlen feladat. Annyira igyekezett úgy tenni, mintha ott sem volna, hogy ujjai remegve babráltak a vékony szalagon, ami felül lezárta a kartonszerű anyagból készült pakkot. Tenyérnyi zacskó került elő a mélyéről, sajnos éppen a zizegős fajtából. A szerelvény nyikorgott, a lámpa a másodperc tört részére kialudt, mégis a tasak zaja volt az, ami a körülötte bambuló utasokat fölrázta a mélabús delíriumból.

Nyakig benne. | Fotó: theplace2.ru

A név nélküli lány igazított még egyet a haján, hogy minél jobban takarja az arcát. A körülményesen kibontott díszcsomagolásból csokoládéval bevont mazsolaszemek csorogtak a tenyerébe, ő pedig megbabonázva nézte őket. Tudta, hogy nem kéne. Sőt, tudta, hogy mindenki tudja, hogy ő tudja, hogy nem kéne. De már rég túl volt rajta, ki mit tud: egyszerűen nem érdekelte. Hidegen hagyta, hogy combjai méretüknél fogva terpeszbe kényszerülnek, és még leülni is fárasztó művelet. Hiszen amíg ilyen finomságok léteznek, nagy baj nem történhet. Becsukta a szemét, és bekapott egy szemet. Aztán kettőt, hármat, négyet.

Egészen kisimult arra a néhány másodpercre, amíg élvezte az ízeket. Szép vonásai enyhe mosolyba rendeződtek, mintha álmodna valami nagyon szépet. Pedig tisztában volt vele: éppen egy bombát szeretget – egymás után sokszor, szenvedélyesen. Az ötödik szem után tűnődő, majd gyötrődő képet vágott, s visszatette a dobozba az édességgel majdnem teli kis szatyrocskát. Két másodperc múltán ismét a tasakban matatott, hogy előhalásszon egy, azaz egy szőlődarabkát. Aztán kettőt, hármat, négyet.

Tekintete a földre révedt. Hatalmasat sóhajtott, az elhatározás szinte látható gondolatbuborékként formálódott benne. „Leállok, kész, vége” – sugallta erélyesen, majd fölszegett állal még a szalagot is visszakötötte a helyére, hogy kalandozó keze véletlenül se tömjön nyalánkságot a fejébe. Űzött vadként nézett körbe. Várta, hogy valaki a képébe ordítsa az ítéletet: akaratgyenge. Noha senki sem akarta bántani. Mi több, senki sem törődött vele. Könyvbe, újságba, zenébe, egymásba feledkezve zötykölődött a metró népe. A név nélküli lány mégis úgy érezte: ahol megjelenik, ott a fő téma a teste.

A következő megállónál fölszállt egy srác. Már csak egy ülőhely akadt, pont az aranyszínű pakk és annak tulajdonosa mellett. Ők ketten ránézésre egyforma korúak lehettek, a fiú mégis az empátia és szánakozás olyan elegyével pillantott rá, miként egy csapzott, kóbor kutyára szokás az utcán. A jövevény inkább megragadott egy foszladozó kapaszkodót, és az indulás erejétől terpeszbe lendülve, állva folytatta útját. A név nélküli lány felől megint zizegés hallatszott, ami végül egy sosemvolt álomléggömb kipukkanásával játszott szótlan sanzont.


Még több cikk: