Magányos harc a metrón

A név nélküli lány nyögve ereszkedett le a rozsdás metrókocsi sokat látott ülésére. Kezében apró, aranyszínű csomagot szorongatott, amelyre másodpercenként többször is idegesen rápillantott. Talán bombát rejt a kis doboz?

Aggódva körbepislogott, majd szőkésbarna fürtjeit a füle mögül kiszabadítva elbújt a világ elől. Nem akart látni és látszani, de a lelke mélyén tudta: fizikai valója miatt ez lehetetlen feladat. Annyira igyekezett úgy tenni, mintha ott sem volna, hogy ujjai remegve babráltak a vékony szalagon, ami felül lezárta a kartonszerű anyagból készült pakkot. Tenyérnyi zacskó került elő a mélyéről, sajnos éppen a zizegős fajtából. A szerelvény nyikorgott, a lámpa a másodperc tört részére kialudt, mégis a tasak zaja volt az, ami a körülötte bambuló utasokat fölrázta a mélabús delíriumból.

Nyakig benne. | Fotó: theplace2.ru

A név nélküli lány igazított még egyet a haján, hogy minél jobban takarja az arcát. A körülményesen kibontott díszcsomagolásból csokoládéval bevont mazsolaszemek csorogtak a tenyerébe, ő pedig megbabonázva nézte őket. Tudta, hogy nem kéne. Sőt, tudta, hogy mindenki tudja, hogy ő tudja, hogy nem kéne. De már rég túl volt rajta, ki mit tud: egyszerűen nem érdekelte. Hidegen hagyta, hogy combjai méretüknél fogva terpeszbe kényszerülnek, és még leülni is fárasztó művelet. Hiszen amíg ilyen finomságok léteznek, nagy baj nem történhet. Becsukta a szemét, és bekapott egy szemet. Aztán kettőt, hármat, négyet.

Egészen kisimult arra a néhány másodpercre, amíg élvezte az ízeket. Szép vonásai enyhe mosolyba rendeződtek, mintha álmodna valami nagyon szépet. Pedig tisztában volt vele: éppen egy bombát szeretget – egymás után sokszor, szenvedélyesen. Az ötödik szem után tűnődő, majd gyötrődő képet vágott, s visszatette a dobozba az édességgel majdnem teli kis szatyrocskát. Két másodperc múltán ismét a tasakban matatott, hogy előhalásszon egy, azaz egy szőlődarabkát. Aztán kettőt, hármat, négyet.

Tekintete a földre révedt. Hatalmasat sóhajtott, az elhatározás szinte látható gondolatbuborékként formálódott benne. „Leállok, kész, vége” – sugallta erélyesen, majd fölszegett állal még a szalagot is visszakötötte a helyére, hogy kalandozó keze véletlenül se tömjön nyalánkságot a fejébe. Űzött vadként nézett körbe. Várta, hogy valaki a képébe ordítsa az ítéletet: akaratgyenge. Noha senki sem akarta bántani. Mi több, senki sem törődött vele. Könyvbe, újságba, zenébe, egymásba feledkezve zötykölődött a metró népe. A név nélküli lány mégis úgy érezte: ahol megjelenik, ott a fő téma a teste.

A következő megállónál fölszállt egy srác. Már csak egy ülőhely akadt, pont az aranyszínű pakk és annak tulajdonosa mellett. Ők ketten ránézésre egyforma korúak lehettek, a fiú mégis az empátia és szánakozás olyan elegyével pillantott rá, miként egy csapzott, kóbor kutyára szokás az utcán. A jövevény inkább megragadott egy foszladozó kapaszkodót, és az indulás erejétől terpeszbe lendülve, állva folytatta útját. A név nélküli lány felől megint zizegés hallatszott, ami végül egy sosemvolt álomléggömb kipukkanásával játszott szótlan sanzont.


Még több cikk:

7 Comments

      1. Én sem voltam az a lelki alkat, még is sikerült magam rákényszeríteni olyan döntésekkel, ahonnan csak egy út volt kifelé. Pont azért kellett, mert magamtól lusta voltam mozogni, meg irtóztam attól, hogy mások lássák, ahogy küszködöm.

        Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s