Szóval akkor valószínűleg föl kell iratkoznom valami névjegyzékbe, ha szavazni akarok. A Fidesz parlamentből szülni induló szuperanyukája, Selmeczi Gabriella azt mondta: ne hisztizzek, nem lesz bonyolult. De van-e egyáltalán kedvem csatlakozni a népuralom bürokráciával átitatott gyásztáncához?

A választási részvétel nem kedv kérdése, hanem állampolgári kötelesség. A nagy napon mindenki fölveszi a szép ruháját, majd komótosan elballag a kijelölt szavazóhelyiségbe, ahol egy hosszú asztal mögött ülő, fontoskodva henyélő férfiak és nők jól megnézik a személyijét, kérnek egy aláírást, aztán adnak némi papírt. Emlékszem, amikor kicsi voltam, iszonyúan vártam, hogy voksolhassak. Úgy képzeltem, az egy fontos, felelősségteljes és szép feladat. Anyukámnak rendszerint megesett rajtam a szíve, ezért hagyta, hogy én véssem az ikszet az előre megbeszélt körbe, miközben apa árgus szemekkel figyelte, nincs-e szúrós szemű felügyelő néni a közelben.

„Baszki, apa, nem szóltál a feliratkozásról!” | Fotó: meszarosmarton.wordpress.com

„Ez választási csalás volt!” – rikkanthatnak diadalmasan egyesek, mert szavazni ma már mást jelent. Mire belenőttem az önálló tollvonás lehetőségébe, elveszett az aktus ünnepélyessége. Nem örülünk, nem tulajdonítunk neki különösebb jelentőséget, hiszen úgyis mindegy. Láttuk már hatalmon Jancsit és Juliskát, ám a beígért mézeskalács házikó helyett mindig csak egy gonosz banya közölte a tévében, hogy mostantól cudarabb lesz az élet. A kiábrándultság fokozatosan elzsibbasztotta a velem szinte egyszerre született döntési éhséget. Két és fél éve voksolhattam volna először, ha lett volna kire.

„Azzal, hogy nem mentél el, hatalmat adtál a Fidesz kezébe!” – mondták nekem egyszer, de nem tudok mit kezdeni az érvvel. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor sem ikszelnék senki mellé. Egy magamfajta, ideológiailag liberális, mindennapokban racionális fiatal szavazata annyira nem kell senkinek, hogy mézeskalács házikó helyett akár csak egy apró, szikkadt süteménnyel sem próbálják megvásárolni a lelkem. Folyton a nyugdíjasok meg a sokgyerekesek szimpátiájára hajtanak, sőt: a határon túliak ezernyi törvénymódosítást igénylő megnyerésére is több kísérlet akadt, minthogy nekem sugalljanak valami pozitívat.

Így vagyunk tehát, én és a demokrácia, mint kényszerből egymás mellé ültetett padtársak. Elvileg örülnöm kellene, hogy nem valami önkényes gonosztevő környékén kaptam helyet, ugyanakkor utóbbinak balján sem lenne több beleszólásom a dolgokba a jelenlegi állapothoz képest. De ő legalább nem tenne föl néhány évente gúnyos álkérdéseket, amelyekre tök mindegy, mit válaszolok, mert szerinte elmehetek a fenébe az érdekeimmel.


Még több cikk: