Miközben Cseh Laci a támogatók és a média simulékony együttműködésével magazinok címlapjáról mosolygott ránk már tavasz óta, a szintén úszó Sors Tamásnak egy csöppnyi figyelem sem jutott. Hiába, fél kézzel nem mutat olyan jól a fotókon.

Hiányzó vagy deformálódott végtagok, síkfutás kampószerű műlábakon, foggal tartott törölköző a startkőbe kapaszkodás helyett, szájjal megfeszített íj, kerekesszékes harc a labdáért… A paralimpia megdöbbent, facsar egyet a szíveken, könnyeket csal a szemekbe, a fejek pedig próbálják felfogni, hogyan lehetnek képesek a résztvevők ilyen emberfeletti teljesítményre. Főleg, ha a hírekről értesülők teste többnyire a kanapén pihen, ezek meg ott kar nélkül szelik a habokat, és vakon száguldoznak a messzeségben.

A sorsot is legyőzte. | Fotó: index.hu

„Miért nem közvetítik a paralimpiát a tévében?” – méltatlankodtak a Facebookon az emberek. Igazuk van, hiszen az olimpia után három héttel kezdett sportversenyek hősei megérdemelnék a figyelmet. Akkor hát miért nem kapják meg? A választ nem illik kimondani, de az a helyzet, hogy egyszerűen nem piacképesek.

A pénzes vállalatoknak vitalitástól kicsattanó, millió dolláros mosolyú, még tónusosabb izomzatúra retusált hősök kellenek, akik nemtársaiknak példát mutatnak, a többiek pedig legszívesebben megszexuálnák őket. Alapvető ösztönökre akar hatni a reklámipar, nem pedig olyan összetett érzésekre, mint a csodálat, a tisztelet, az empátia vagy ilyenek.

Mintha a kutyát sem érdekelné, hogy a XIV. nyári paralimpiai játékokon összesen 14 magyar érem született, közülük kettő a lehető legfényesebb: Sors Tamás 100 méter pillangón és Pálos Péter asztalitenisz egyéniben aranyat szerzett. Előbbinek nem fejlődött ki rendesen a jobb keze, míg utóbbi enyhe értelmi fogyatékkal él. Társaikkal egyetemben mégis napról napra, edzésről edzésre küzdenek az álmaikért. Tudnak mit kezdeni az élettel, mi pedig nem tudunk mit kezdeni velük.

Mert ha a tévében nem is mindig, de a videómegosztó portálokon bármikor megnézhetjük, hogyan lehet szembetűnő testi vagy szellemi hiányosságokkal elképesztő eredményeket elérni. És kár tagadni, hogy az első gondolatunk folyton ugyanaz: úristen, nincs karja, lába, esetleg tolószékes, netalán színes maszkkal „álcázott” vak! Megborzongunk, mert sajnáljuk őket.

Vajon miért éppen rájuk helyezett a mindenható ekkora terhet? Örülünk egy kicsit a saját egészségünknek, aztán rájövünk, hogy bizonyos tekintetben a paralimpikonok talán egészebbek. Elvégre megtanultak együtt élni egy mindennapokban óriási hátrányt jelentő állapottal, ráadásul még úgy is tudják használni csonka testüket vagy szellemüket, ahogy mi, kívülállók szinte biztosan nem.

„Jaj, én nem akarok ehhez hasonlókat nézni…” – mondják egyesek, mert a feszültséggel teli világból legszívesebben gondolkodásmentes médiafogyasztással menekülnének. Márpedig a paralimpia akaratlanul is önanalízisre, s az anyagias környezettől idegen hozzáállásra késztet. Hát melyik szponzornak érdeke ez?


Még több cikk: