„Jól nézek ki, csinos vagyok, dekoratív vagyok! Nem igaz, hogy nem tudsz adni valami melót!” – visítja a telefonba mellettem egy lány a zebra előtti pirosnál. Hajszál választja el a „bottal se” kategóriától, de túlburjánzó önbizalma meggyőzi róla: az emberek most is szépsége miatt bámulnak rá tátott szájjal.

„Mi? Pultosnak? Hova?” – szökik a hangja minden szónál egy oktávval magasabbra. A közöttünk várakozó bácsika hallókészüléke nem bírja a terhelést, így az öreg matatni kezd a fülénél. „Ezzel a külsővel? És diplomával?” – fokozódik a ránézésre velem egykorú hölgyemény indulata, majd stratégiát vált, s átcsap nyafogásba. „Valami irodai nincs? Lécci-lécci…” – könyörög, de hiába. Arckifejezéséből ítélve a vonal másik végén egy kérlelhetetlen illető beszél, akit nem hat meg holmi önreklámmal beharangozott belbecs vagy külcsín.

„Halló, életem nagy lehetőségére várok!” | Fotó: tag-pictures.com

„Tudod, hogy ezért iratkoztam be arra a hülye tanfolyamra! Hogy legyen diákom, és dolgozhassak nálatok!” – kiáltja vádló hangon a lány, aki valószínűleg hiányzott az iskolából a kijelentő mondatokat taglaló nyelvtanórán. A lámpa még mindig piros, beragadt talán? Fáradt kismama tolja nekem véletlenül a babakocsiját. Mielőtt szabadkozni kezdene, intek, hogy nem történt semmi, és együtt csodálkozunk rá, milyen hirtelen hagyta abba csemetéje a visítást. A gyerek ökölbe szorított kezeit elengedve, csodálkozva mered a szinte szolmizálva vitatkozó fiatal nőre.

„Egy ilyen, mint én, nem dolgozik kocsmában!” – hangzik el ismét a perdöntő érv, miközben a lány hüvelyk- és mutatóujjával szorítja belső szemzugait. A visszatartott sírástól ismét fölfelé leng ki a kotta, a szavak közé pedig apró nyiffanásokat ékel a szipogás lehetőségétől megfosztott torka. A lámpa zöldre vált végre, megkönnyebbülve indulunk el mindannyian. Egy embert kivéve. „Megmondanád, hogy akkor mégis mi a fenéhez kezdjek?” – kérdezi erőltetett nyugalommal a hátam mögött a dobhártyák réme. „Telefonos ügyfélszolgálatra semmiképpen se jelentkezz…” – válaszolnám, ha én volnék a címzett.

„Aha, hát kösz szépen!” – üvölti sértődötten, mire egy pillanatig azt hiszem, megint nem működik a fejemet a számtól elválasztó zsiliprendszer. A szemközti járda előtt ér utol a két lábon járó önbizalom, de több centire ingadozó cipősarkai ellenére nem azzal foglalkozik, hogy épségben átjusson: táskáját rángatva próbálja eltenni a semmirekellő mobilt. Botlását párzó teknőst megszégyenítő hangeffekt kíséri, és a legközelebb bámészkodók egyike sem nyújtja ki a karját, hogy segítsen neki. Valami utánozhatatlan végtagmanőver nyomán mégis talpon marad szegény. Kérdés, hogy ez átvitt értelemben is sikerülhet-e neki.


Még több cikk: