Fejlett civilizációról és méltányos igazságszolgáltatásról árulkodik-e, hogy Anders Breivik, a skandináv vérnáci halálbüntetés helyett egy futógéppel és laptoppal fölszerelt luxuscellában letöltendő börtönt kapott, miután tavaly kinyírt 77 embert?

A halálbüntetés témaköre kor-, vallás-, politika-, személy- és helyzetfüggő. Annyi körülmény van rá hatással, hogy két ember aligha gondolhatja róla minden aspektusban ugyanazt. Mégis szeretünk beszélni róla, vehemensen érvelve mellette vagy ellene, magasztos szempontokat emlegetve és korunk média csócsálta bűncselekményeinek fényében elmélkedni a tetteseknek adható legszörnyűbb ítéleten. Vajon mi rosszabb, a halál vagy az életfogytiglan? Mit érdemel például a Batman-filmen lövöldöző James Holmes, esetleg Bándy Kata kivégzője, Péntek László?

Egyszerű a feladvány?

Ciki, nem ciki: ebben a kérdésben a véleményem saját magával vitatkozik serényen. Ha meglátom ezeket a pofákat az interneten, az újságban, a tévében, rögtön az jut eszembe, hogy minél előbb el kellene takarítani őket. Félelmetes a tudat, hogy ilyenek léteznek, másrészt nehogy már az adófizetők pénzéből finanszírozzák mostantól a becstelen életüket! Breiviknek potom 1,4 milliárd forintnyi összegből rittyentették biztonságossá és komfortossá a közép-kelet-európai viszonylatban cellának aligha tekinthető kéróját a norvégok, mégsem számolt be a sajtó különösebb népfelháborodásról.

Míg az Európai Unió még halálbüntetés-ellenes világnapot is ünnepel, az ígéret földjén más a helyzet. Ott 33 államban simán elteszik láb alól a súlyos cselekményekért elítélteket. Holmes-ra is csendesítő szuri vár, mert a hamburgerzabálóként sztereotipizált bandának semmi kedve évtizedekig etetni, szállásolni és ruházni a tucatszoros gyilkost.

Mindkét oldal világos érvrendszerrel támasztja alá az igazát, Magyarországon pedig időről időre csap föl a végzetes revans iránti vágy. Nálunk annyi történik csupán, hogy egy-egy hátborzongató eset után a szélsőjobb feláll a parlamentben „vissza a halálbüntetést!” szlogennel, mire a többiek lelkiismeretes, EU-konform óvónéni módjára csendre intik, beillesztve a zúgolódást két irreális „vesszen Trianon!” közé.

Szóval azt már bevallottam: emberi jogok ide vagy oda, legszívesebben másvilágra – vagy legalábbis a föld alá – küldeném a három említett fószert. Igen ám, de van itt egy kis bibi, ami miatt valószínűleg ebben a kérdésben sem fogok a túlságosan jobbosok transzparenseire rejszolni. Történetesen nem bízom az igazságszolgáltatásban annyira, hogy életeket adjak a nyomozásban és az ítélethozatalban illetékesek kezébe. Nemcsak a magyar intézményrendszerre tekintek szkeptikusan, hanem például az amerikaira is.

O. J. Simpson pere – melynek során a bizonyítékok, illetve más tettes lehetőségének kizárása ellenére végül felmentés született az exasszony és új párjának megölése ügyében – a kilencvenes években rámutatott, hogy az esküdtszékes rendszer sem teljesen kóser. Az eljárásokat emberek folytatják, az ítéleteket ugyancsak emberek hozzák, s mint tudjuk, tévedni emberi dolog. A halálbüntetés márpedig nem olyan, mint az alaptalan dutyi, hogy bocsika, véletlen volt, kiengedünk, kapsz kártérítést. A kukacok nem szállnak le az ártatlanok hullájáról pusztán azért, mert kiderült csemegéjük lelkének tisztasága.

Oké, hogy bizonyos esetekben nem fér kétség a bűnösséghez, tehát kizárt a halálba küldés elbaltázásának lehetősége. Ám nemcsak ilyen egyértelmű történetek léteznek. Ahol legális a likvidálás, nem úgy működik, hogy csókolom, kizárólag azt tegyük el láb alól, aki címlapokon szereplő gyilkos. Fájdalmas belegondolni: a magyar rendőrség és igazságszolgáltatás állapotát figyelembe véve vajon hány ártatlan élet elvételét eredményezné Péntek László megölésének törvényesítése?


Még több cikk: