A fazon természetellenesen szétterpesztett lábakkal vesztegel a szupermarket pénztáránál, s hangosan cuppog egy kicsi és színes, gyerekeknek szánt jégkrémcsodán. Nyála komótosan a joghurtomra fröccsen, de a saját kezére is jut belőle bőven. „Mert megtehetem” – sugározza minden porcikája, mire rájövök, hogy megint rossz sorba álltam.

Az előtte lévő már fizet, ám ő még mindig a szalag elejénél szörcsög. Citromos söre és rágója rég elhaladt mellette, így az én cuccomat tünteti ki a jelek szerint bőségesen termelődő emésztőnedvével. Észreveszem, hogy pontosan az árnyalatok határán igyekszik elharapni a hűtött édességet, és ha nem sikerül, szúrós tekintettel mered előre. Legalább két számmal nagyobb, amúgy is bő szabású nadrágja idegesen verdesi a bokáját a zokni határán, olyan vehemenciával szopja a pálcáról a jégkrém maradékát.

Megérdemli?

„Na, végre!” – sóhajtok föl némán, miközben a fazon elindul, majd a pénztáros orra elé dobja a ragacsos, szakadt csomagolást. Pulykatojás fején valamiféle bizarr elégedettség ül, állán pedig megcsillan egy kóbor csöpp. „Jó napot kívánok!” – rebegi a hatvan körüli, igényes frizurájú és szolidan sminkelt alkalmazott, aki szemrebbenés nélkül fogja lakkozott körmei közé a szétázott szemetet. „Ezt most fogyasztotta el?” – pillant föl rutinosan, miután köszönése viszonzatlan marad. „Mi van? Hát így kell ezt kérdezni?” – kiabál a bőgatyás, és seszínű hajvonala alatt egy kidülledő ér pulzál.

Lelki szemeim előtt lejátszódik, hogy a hölgy feláll, elölről megragadja a fazon nyakát, aztán hanyag eleganciával a vonalkód-leolvasóba veri annak sunyi pofáját. „Miért, ön szerint hogyan kellett volna kérdeznem?” – ránt vissza a valóság talajára a higgadt hang, én pedig elismeréssel adózom a tulajdonosának. „Nem ilyen hangsúllyal. Maga szerint mégis mikor ettem volna?” – replikázik az alacsony, amorf alkatú alfahím, mintha az lenne a küldetése, hogy tiszteletre tanítsa a pórnépet. „Ott a vonalkód, nem látja?” – teszi hozzá, s nyálas kezével rábök a papír hátuljára.

„De. Nyolcszázharmincöt forint lesz” – válaszol higgadtan a kasszás, akinek arckifejezése már elárulja, hogy porig alázva érzi magát. A fazon odaszór elé egy marék aprót, majd a szemébe néz. „Legyen már egy kicsit pozitív!” – utasítja az anyja korú asszonyt álkedélyesen, mintha egy szál virággal ajándékozta volna meg. Egy pillanatra kivillantja apró, hegyes, sárga fogait, aztán már ott sincs. Alighanem az egész napját megédesíti a felsőbbrendűségi élmény.


Még több cikk: