Hatéves voltam, amikor Kozso importálta az „ámokfutó” szót a kis életembe. Több mint egy évtizedig a szeretet popipari nagykövetének Szomorú szamuráj-szerű szerzeményei jelentették számomra az ámokfutást. Aztán ezek lecserélődtek tömeggyilkosokra, családirtókra és egyéb csuda fajzatokra.

Bárkiből lehet tömeggyilkos” – ijesztget az Index, miután a legújabb Batman-film pénteki premierjén egy kattant pasas lövöldözni kezdett a moziban. Tucatnyi embert ölt meg, illetve csaknem hatvanat megsebesített, néhány hétig tehát övé a világ aktuális főgonoszának szerepe. Mostanság minden hónapra jut egy-két mészárlás, hazánkban és a nagyvilágban egyaránt. Lassan a szemetet sem vihetjük ki anélkül, hogy ne állna fenn egy őrült felbukkanásának lehetősége a kuka mellett.

Rossz csere volt.

Vajon ez mindig is így volt, vagy a nép egyre hülyébb? Több olyan hatás ér minket, amitől begolyózhatunk, vagy egyszerűen gyorsabban terjednek a hírek? Bevallom, az átlagnál szerényebb szörnyülködési igénnyel áldott meg a sors, így bár elsőre megráznak az ilyen események, a huszadik róluk szóló címlap láttán már nem kapok a szívemhez. Jobb lesz az áldozatoknak és rosszabb a gyilkosnak, ha elolvasom, hogy az ártatlanul lemészárolt Józsi, José, Joseph vagy Xiao milyen terveket dédelgetett idejekorán befejezett földi létében?

Aligha. Viszont meggyőződésem, hogy van valami a levegőben, ami halálosztóvá avanzsálja a környezetük által többnyire visszahúzódóként és normálisnak látszóként leírt egyéneket. Nem kell sem pszichológusnak, sem pedig agytrösztnek lenni ahhoz, hogy észrevegyük: szinte kivétel nélkül férfiakról van szó. Ők a társadalmi elvárások alapján nem tanúsíthatnak túláradó érzelmeket, nem adhatnak teret indulataiknak, nem „hisztizhetnek”. A feszültségtől való megszabadulás két lehetséges módja a nyílt beszélgetés meg az edzés, ám előbbihez partner kell, utóbbihoz pedig szabadidő, szándék és eltökéltség.

Persze, nem lesz mindenkiből ámokfutó, aki bent tartja a feszkót. A kilencvenes évek közepén azt hittem egyébként, hogy Kozso véletlenül kihagyott ki egy „L” betűt együttesének nevéből. Álmokban futni mégiscsak értelmesebbnek tűnt gyerekfejjel, mint képzetet társítani a maláj „mengamuk” kifejezésből eredő, határtalan haragot jelentő mentális állapottal. Nem jártam messze a lényegtől, mert akinek az álmai és a hétköznapjai között áthidalhatatlan szakadék tátong, könnyen megbetegedhet. Testileg, lelkileg, mindenhogy.

A folyamat azonban, hogy miként lesz a szomorú szamurájokból vérengző ösztönlény, talán örökre az emberi elme titka marad. Még akkor is, ha sok ezer kilométeres távolságból, a szomszéd hűtlenségével és a gaz politikusok legújabb húzásával megegyező prioritással tárgyaljuk ki egymás között: iksz ipszilon miért ölt?


Még több cikk: