Birkanyáj a diplomaosztón

A dísztaláros nő rappereket megszégyenítő mennyiségű fuksszal a nyakában felállt, s beszélni kezdett. Fáradtan, hangsúly és szóközök nélkül sorolta oktató kollégáinak mindenféle önkormányzattól kapott kitüntetéseit csaknem félóráig, én pedig szintén díszmajomnak öltözve pislogtam: mit keresek itt?

A mellettem ülők arcán a meghatottság könnyei helyett kövér izzadtságcseppek gyülekeztek. „Mennyi az idő?” – kérdezte a Bal Lány, mire a kétrétegű műanyag hacuka alól még jobban kidugtam az órám. „Huh…” – summázta velősen a Jobb, majd mindhárman az előttünk villanó vakuk kereszttüzébe bámultunk. Balra, a díszes rács mögül a szüleim fotóztak. Félmosolyra késztetett a tény, hogy sokadmagammal állatkerti látványossággá váltam.

De hiszen én másmilyen állat vagyok!

„Az oklevelek ünnepélyes átadása jön…” – mondhatta a dékán a mikrofonba, mert az első sor izgatottan felpattant. Az általános iskola aszfalttal borított udvaráról többszörösen visszhangzó erősítést idéző beltéri technika miatt valami fáramászást értettem, de tízcentis cipősarkam úgyis alkalmatlanná tett volna a manőverre. Mivel első sorból nem elég egy, és én pont a másik kéz felőliben ültem, továbbra is kordában kellett tartanom az arckifejezésem. Annál is inkább, mert az igazi birkaterelés csak utána következett.

A nyáj első tagja nevének hallatán odasietett a kétlépcsős pódiumhoz, de mire ingatag lábbelijét annak vörös bársonyszőnyegre helyezte volna, már beolvasták az utána lévőt, aki szintén elindult a néhány padlókockányi úton. Nincs mese, iparkodni kellett: a négy másodperces dicsőség kiélvezése után eltakarodni minél messzebb. Kicsit zavaró volt, amikor éppen egy csaj élte át a nagy „kézfogás – oklevélátvétel – még egy kézfogás” hármast, ám valami Béla neve recsegett mindannyiunk dobhártyájába. A tizedik ilyen eset múltán a helyzetkomikum alábbhagyott, nálam pedig beütött a „csak legyen már vége” állapot.

Roppant elegáns, mi?

Senkit sem érdekelt, hogy a fosbarna partedlivel kiegészített egyenruhák rejtekében nemcsak nevek meg minősítések, hanem emberek és sorsok suhantak el. Személytelen volt az egész, mint maga a tömegképzés. Hiába gratulált a színre lépőnek az egyetem két magas beosztású munkatársa, utóbbiakon látszott, hogy megviselte őket a nap több száz kézfogása és papíradogatása. Engem viszont a társaim kipárolgásától állott levegőjű, legalább harmincöt fokra melegedett helyszín tett gallyra, szóval az eleganciára fittyet hányva a talárom szegélyével legyezni kezdtem magam.

A századik vakuvillanás után a káprázó szemem is becsuktam, s vártam, hogy a nevek végeláthatatlan sorával egybefolyó percek lassacskán vánszorogjanak. Az imént tett eskü szövegét még egyszer végigpörgetve adtam egy kis rágcsálnivalót a gondolataimnak. Miért utasítottam el reflexből, hogy „Magyarország alaptörvényét és a magyar nemzetet szolgáljam a megszerzett tudásommal”? A többiek teljes hangerővel fújták, én meg tátogtam. Nem mintha külföldre készülnék, de valami baromira nem stimmelt ezzel a dumával. Orbán Viktor sem fogalmazhatott volna rendszerszolgálóbban, csak a dakota közmondások hiányoztak.

Azon is volt időm mélázni, hogy vajon miért pont az én képzésemet hagyták ki az „ilyen és ilyen szakemberek vesznek ma át oklevelet” listából. Bizonyára a tavalyi beszédet porolták le. Ami nyilván nem bűn, hiszen a többtucatnyi szak hálójában ugyan kinek jutna eszébe, hogy ja, tényleg, épp most végzett náluk először kommunikáció mesterszakos* évfolyam, tehát frissíteni kellene a lajstromot egy újabb sorral?

(Az államvizsga viszont szuper élmény volt, itt írtam róla.)

A Bal Lány fészkelődni kezdett, eljött hát a felállás ideje. A mi időnk, és az a mozdulatsor, amire oktalan állatokhoz szokott birkapásztorként jól megtanítottak minket. „Nevét hallja, elindul, odamegy, átveszi, kezet fog. Egy emberrel fog kezet! Egy fog állni, azzal kell kezet fogni, rendben? Egy!” – mondták az arcunkba a próbán, csakhogy itt ugyebár kettő állt, meg amúgy is máshová ültettek, mint akkor. Meg is lett az eredménye, mert volt, akinek hiába nyújtotta pracliját a rektorhelyettes: az illető birka agyát olyan jól sikerült beprogramozni az egyre, hogy nem merte megérinteni a felé nyújtott másik kezet, majd lefelé rossz irányban indult el.

„Vazze, ezek kétharmadára rövidítették a nevem!” – ocsúdtam elkerekedett szemmel, aztán beláttam: a teljes változat nem kompatibilis az előirányzott négy másodperccel. Az első diplomám felé haladva kicsit megbotlottam a maskara szélében, különösen figyeltem, hogy ezúttal ne történjen ilyen. Mivel magamtól elindultam a személyemet jelölő szavak hallatán, az általam pulikutyaként vizionált – egyébként jámbor tekintetű – segítőnek nem kellett terelgetnie. Néhány lépés előre, kettő fel az emelvényre, kezet fog az egyikkel, elveszi a keményfedelest, megköszöni, kezet fog a másikkal, megköszöni neki is, két lépés le, a mókának vége.

Miután szolidáris birkák lévén egyszerre leültünk a helyünkre, érzéseink tolmácsolására következett egy végzős hölgyemény beszéde, aki úgy kezdte, hogy hat éve jár ide, majd bölcsen folytatta: „a főépület máshogy néz ki reggel, délben és este”. Az egész ceremónia nem rólunk, hallgatókról szólt, így hát kiválóan illett bele.

„Csaknem négy és félezer diplomát hozott a nyár a Debreceni Egyetemen” – kürtölte világgá kisvártatva a Hajdú Online. Ehhez már tényleg muszáj a futószalagos megoldás.

__________
*Amit imádtam, tehát kéretik nem összefüggésbe hozni az elcseszett diplomaosztóval.


Még több cikk:

14 Comments

  1. Pont ezen gondolkodtam én is múltkor, hogy milyen unalmas lehet szegény fejeseknek épp azt az ünnepélyes hacacárét újra és újra végigcsinálni. Én az ország legnagyobb egyetemén tanulok, szóval diplomaosztók követik egymást a szezonban, egy nap akár négyszer, ha jól tudom.
    De ha egyszer én is odakerülök, hogy a diplomaosztóm lesz, rohadtul nem fog érdekelni, hogy ezek az emberek hányadszor osztják ki a diplomákat. Az lesz a lényeg, hogy én eljutottam odáig, elvégeztem a legnehezebb egyetem egyik nehezebbnek mondható szakát ráadásul olyan nyelven, amit soha nem fogok anyanyelvi szinten elsajátítani, és engem rohadtul nem fog érdekelni, hogy ki hogy unja az egészet. Büszkén rázok kezet és hajolok majd meg a vakuk csodás kereszttüzében, miközben anyuék a könnyeikkel fognak küzdeni.

    Kedvelés

    1. Ja, és így utólag elolvasva a gyorsan írt kommentem: az kimaradt, hogy engem úgy tanítottak, ne most kérkedjek egy-egy sikeres vizsga után, ne most panaszkodjak, h ilyen meg olyan nehéz az egyetem, hallgassak szépen, és majd a diplomaosztón feszítsek talpig kiöltözve, büszkén, egyenes háttal és emelt fejjel, hogy igen, megcsináltam, enyém az a fránya papír, amiért úgy megszenvedtem.
      És ezt tudtom neked is javasolni: te is éppúgy megérdemled ezt a dicsőséget, ahogy bárki más, aki rendesen, szívvel-lélekkel megdolgozott, nem pedig csak úgy araszolva átcsúszott egy-egy vizsgán, azt is tanár jóindulatának vagy egy jó puskának köszönhetően. Légy büszke, élvezd a diplomát és az előnyeit .)

      Kedvelés

      1. A diplomának vannak előnyei? Egyre inkább úgy érzem, csak hátrányai, mert ha nem multihoz mész dolgozni, akik értékelik a tudásodat és a papírjaidat, sokszor inkább alacsonyabb képzettségűt vesznek fel, csak hogy kevesebbet kelljen fizetni neki. Sőt, jön ugye a röghöz kötés – diplomáztál az állam pénzén? Itt maradsz és gürizel semmi pénzért az államnak. Elvesz az ember életéből 3-5 évet, jelzem, amit csinálok, mindent autodidakta módon tanultam, a szakjaim – annak ellenére, hogy ott kéne ezt megtanulni – egy fillérnyi tudást nem adtak, hiába a DE-n voltam és 3.5-4es átlaggal toltam végig a sulit.
        Nem tudok büszke lenni rá, ha ütnek se, mert ha belegondolok, hogy az az alatt az öt év alatt mennyi klassz dolgot csinálhattam volna a fejlődésem érdekében., verem a fejem a falba, mert 8 év gimi alatt végig az egyetem csodájáról és az értékes diplomáról álmodoztam, majd a való világba csöppenve kidurrant a szappanbuborék.

        Kedvelés

        1. Megértem a felvetéseidet, de én nem látom ennyire negatívnak a jövőt. Ez lehet, hogy csak azért van mert
          1. elsőéves vagyok/voltam idén, és még megvan bennem a naivitás
          2. teljesen mást szak tanulok, mint te
          3. nem ugyanabban az országban élünk
          Igyekeztem olyan szakot választani, amiből meg is lehet élni. Ha sikerül elvégeznem (amiben nem vagyok annyira biztos), akkor valószínűleg lesz munkám. Persze, a konkurencia itt is hatalmas, de ha ügyes leszek, még jó állást is kaphatok. Persze ez attól is fog függni, hogy jókor legyek jó helyen, de az már más tészta. Én csak azt gondolom, hogy a diploma már csak jobb lehet, mint egy gimis érettségi, mert azzal tényleg nem sokat lehet kezdeni (legalábbis nálunk). Meg én kiskorom óta arról álmodok, hogy egyszer diplomás ember leszek (nálunk az egész rokonságban nem volt diplomás ember, apukám 24 unokatestvérének soknak még érettségije sincs, anyukámnak is csak távúton volt lehetősége elvégezni az egyetemet, hiába vágyott rá ő is gyerekkorától).

          Kedvelés

          1. Nálunk én is első diplomás vagyok (illetve uncsimnak van fősulis tanítóija meg másik uncsim később kezdte, de mivel BA volt, hamarabb fejezte be), de egyetemet csak én végeztem. Más országban valószínűleg nem ilyen borús a helyzet, de én már elsőévesen is azt láttam, hogy fú, itt nagy baj lesz, de a szülők azt mondták, fejezzem be amit elkezdtem :P De külföldön aktív nyelvtudással valóban jobb lehet. Itthon azonban borzalom.

            Kedvelés

      2. Ági: itt a bölcsészkaron 3 volt egymás után, a mesterszakosoké pont az utolsó. a fáradtság tehát teljesen jogos. engem az zavart, h vadidegenek személytelen interakciójává alacsonyodott az átadás: a vezetőket kurvára nem érdekelte, kik vagyunk, sokunkat most látták először, minket pedig kurvára nem érdekelt, kik ők, mert max egyszer-kétszer láttuk leírva a nevüket valahol. a tudás átadása szerencsére nem ilyen körülmények között történt, de ismerek olyanokat, akik pont ezt tapasztalták az oktatók részéről is – na, ez már óriási probléma! nekem egyébként az államvizsga volt katarzis, utána néhány nappal felfogtam, h hú, elvégeztem, királyság. igazából végig csak a saját magam véleménye számított és számít most is az egésszel kapcsolatban, mert a lelkemnek kellett ez a végzettség. első generációs diplomásnak lenni amúgy nehéz lehet, mert fokozott elvárásként éled meg… az én szüleim mindketten diplomások, és nem tartják különösebb értéknek a papírt. ahhoz sem ragaszkodtak, h tovább tanuljak érettségi után, csak ugyebár nagyon durva belső igényem támadt rá.
        Melcsi: megértem az álláspontod. szerencsére az én szemszögem más, mert már fősuli mellett is a szakmában dolgoztam, az egyetemet pedig levelezőn csináltam, szóval nem kizárólag erre fordítottam az időm. azért igencsak pislognék 5 év tanulás után, médiás munkatapasztalat nélkül…

        Kedvelés

  2. Mikor felvételiztem az egyetemre, pont akkor ment a Doktor Szöszi és elképzeltem, hogy az egész annyira családias lesz, hogy majd bratyiban leszek a tanárokkal meg a szülők majd szétfeszülnek a büszkeségtől, hogy “a gyermekünk diplomás lett”. Jött az egyetem, félévről félévre szoptam a brét és jöttem rá közben, hogy a szakom a saját formátumában szart sem ér és bizony nekem kell itt mindent megoldani, ha nem akarok a híd alá költözni. So, 6.5 év után azért nagy nehezen sikerült befejezni az 5 éves sulit (el – aieseceztem 2 teljes évet a suliból :P). A diplomaosztóm télre esett, jó fagyos, jégbordás februári napra, amikor senki nem akar kimozdulni otthonról, én pedig tyúklépésben tudtam csak haladni a tűsarkúban és a miniszoknyában vacogó csülkökkel.
    A titkárnő elmondta, mit hogyan, fotózásra semmi idő nem maradt, mert negyed órával beülés előtt adták ki a talárokat, az ünnepség után negyed órával pedig vissza is kellett vinni, az emberek tülekedtek, lökdösték egymást, a díszudvarba beszorult a levegő és az első perctől az utolsóig ott ásítoztam a frontvonalban. A legnagyobb dilemmám az volt, hogy a földig érő talárban el ne taknyoljak a rozgoga és csúszós pódiumon, így a profi fotós képei is szutykok lettek, mert végig a lábam néztem, nehogy a talár aljára lépjek, aztán az említett öregúr pofátlanul bezsebelt 3 ezer ft-ot az 5 db képért, mi viszont semmit nem tudtunk fotózni, mert a sima kompakt samsung a sötétség miatt mindenféle homályos vackot csinált csak. A család ott sem volt, mert 120 km-ről 3/4-ed órányi parasztvakítás miatt nem utaztak fel a jégbordás úton. Se ebéd, se ünneplés, szép csendben értek véget az egyetemi éveim. Végülis, a legnagyobb öröm tényleg az volt benne, hogy vége és hogy megtarthattam az aranyszínű fonállal hímzett csákót. (ami valahol a költözködés miatti csomagoláskor keletkezett zsákok alján pihen)

    Kedvelés

    1. azta, ez is szép történet @=S a fotós fazon velünk közölte a próbán, h családtagoknak szigorúan tilos lesz a fotózás. mondtam is magamban, h a picsát, én amúgy sem talárban akarok pózolni, meg pont az a pillanat hidegen hagy, amikor átadják, ergo tökéletes lesz nekem a parkban vagy vhol az épületben úgy egy kép, h fogom a papírt. viszont a többiek szinte egytől egyig bevették, h kizárólag az öregúr tud megfelelő fotót készíteni a döntő jelentőségű aktusról, tehát szépen adták le neki a megrendeléseket tucatjával. 1 900 ft / 5 kép áron.
      az izzadó kontra vacogó csülök versenyben nem tudom, melyik a rosszabb, de úgy megfőttem vasárnap, h legszívesebben rendelnék fél évig tartó állandó fázást az időjárástól. tök trendi volt, mintha beolajoztam volna a karom és a bokám… @XD

      Kedvelés

  3. Én is Db-ben végeztem, 2005-ben volt a diplomaosztóm, de voltam olyan szerencsés, hogy az államvizsga után pár nappal már dolgoztam, így nem vettem részt az egész héten át tartó bulikban. Nem voltam próbán sem, egy barátnőm ment el helyettem, így alig találtam meg a helyem. Maga a ceremónia pont olyan személytelen volt már akkor is, ahogyan fent írtad. Egy ismerősöm Hollandiában szerezte a második diplomáját, s a face képeken nem értettük, mi zajlik… Leírta, hogy mindenkinek mennek a hozzátartozói (de nem voltak így sem sokan, mert nem több százan kaptam diplomát egy napon), mindenki le tudott ülni (a családtagok is), s mindenkit egyesével kihívtak, leültettek a bizottság elé, s elmondták neki, milyen volt az x-éves munkája. Utána adták át a diplomát. Kicsit személyesebb, mint nálunk… :)

    Kedvelés

    1. nem semmi, kifejezetten utópiaszerű kép… viszont ehhez eleve olyan szervezés kell, ami lehetővé teszi, h a diák azokkal álljon szemben a diplomaosztón, akik legalább tudják, ki ő. és nem egy csajszi adogatja futószalagon a rektorhelyettes kezébe a papírokat, nehogy véletlenül másét kapd meg @=P

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s