A szemem kipattan, a szoba szürke, az óra ötöt mutat. „Viszlát, világ, találkozunk déltájt!” – gondolom magamban. Ám mielőtt visszatér az álom, a földön heverő papírhalom a képembe ordítja, hogy mindjárt államvizsgázom.

Ebben a pillanatban rózsaszín, baglyos pizsamám vállára telepszik két régi barátom. „Gyorsan kelj fel, nézz át mindent!” – mondja egyikük, s aprócska villájával megböki az arcom. Sosem érti, miért tartom gonosznak, elvégre mások díjazni szokták a fajtáját, vagy legalábbis nagyon vágynak rá. „Három hete tanulod, a jó ég áldjon meg! Inkább aludj vissza, több hasznát veszed…” – csitít a másik, miközben csöppnyi glóriájával átnyúl, hogy pofán nyomja az előbbit.

A kulturális emlékezet médiumait sikerült, nyami!

A pihenés mellett döntök. Sőt, a párnát megfordítva nyomatékosítom: felhőtlen szunyálásra számítok a friss, hideg oldalon. Jöjjön hát a delírium! „Mit szólnál egy bő ötsoros társadalomtudományi definícióhoz?” – kérdezi az ébrenlét határára taszított agyam, és összekacsint a kis vasvillás rabszolgahajcsárral. Egy kösz, nemmel próbálom visszautasítani az impozáns ajánlatot, de már késő. Nevek, fogalmak és összefüggések égnek a szemhéjam belső oldalán, mindenféle neon árnyalatban.

„Győztél, te stréber állat! Ha tudnád, mennyire utállak!” – állapítom meg, azzal lesöpröm a bal vállam. Az ördögöcske kacag, átugrik a jobbra, és lerúgja ellenfelét a padlóra. Lenézek az összetört kis testre, melyet számtalanszor ragasztottam össze. „Megint vesztettél, öregem, de ne add fel!” – sóhajtom, majd darabjait az éjjeliszekrény fiókjába teszem. Ingatag lábakon a fürdőbe támolygok, s a tükörben pislogó pandamaci-zombit hideg vízzel locsolom.

„Ebben az olvasmányban amellett érvel a szerző, hogy…” – sorjázom némán, de a hetedik vázlatpont negyedik részénél cserben hagy a memóriám. Kétségbeesetten rohanok az összefirkált tételkupac felé, már amennyire a mamuszom engedi. Villámsebességgel előkotrom az ominózus bekezdést, azon töprengve, hogy ha ezt húzom, vajon megbukom-e. „Idióta, nem normális, tökkelütött, álszent barom! Tudjuk, hogy tudod, és mégis…” – hallatszik a fiókból, viszont nincs igaza. Már rég nem tudom, mit tudok.

A gyomrom még alszik, amikor beletömök néhány falatot, emberek közé való fizimiskát pingálok, puccra cserélem a köntöst, bevágódom a kocsiba, s egy cédét betolva intravénásan adagolom a kedvenc számom. A nevek, a fogalmak és az összefüggések perverz kavalkádja elcsitul, éberebben hagyva, mint valaha. Bár a kisördög követelte, hogy cipeljem magammal az egész tanulós pakkot, ezúttal alul maradt: kilencvennel hasítva nincs helye holmi posztmodernnek, műfajelméletnek vagy médiagazdaságtani izének. Csak én, az autó meg az út – minden más az elsuhanó tájba olvadva várhat a sorára.

Amint leparkolok és elfordítom a kulcsot, elementáris erővel szakad rám a szó: államvizsgázom. Igaz, hogy két éve már túlestem egyen, így nem számítok államvizsgaszűznek, a kifejezés valamiért mégis félelmetes. Miért nem hívják inkább egyszerűen feleletnek? Alternatív elnevezéseken törve a fejem, elballagva a pompás szökőkút mellett, lassacskán a tetthelyre érek. Remegő sorstársakkal vitatom, ki mit húzna a legszívesebben.

„Szakdolgozat védése, utána felkészülési idő nélkül, szabad előadásban a tétel…” – hangzik el a köszöntő beszédben, és mielőtt sirathatnám az alapos átgondolás lehetőségét, az első elítélt bent is marad. Kezdődik a kivégzés. „Sok szerencsét!” – tátogják a kifelé igyekvő többiek, köszönetképp bólintok egyet. Körülbelül százötvenes pulzussal magamra hagynak, szemben a háromfős bizottsággal. A tanárok kedvesen mosolyognak. Kettejüket ismerem, a harmadiknál sincs kasza, szóval leülök, amikor hellyel kínálnak.

És abban a szekundumban elillan a tudatomból minden, hiába tuszkoltam kitartóan. Se múlt, se jövő, csak jelen van. Az előző mondatom rég volt, a következő még a kristálygömbnek sem tiszta. A fülem hallja a hangomat, ami valamelyest megnyugtat. Jóízű eszmecserébe csap át a várva várt kínhalál, és mérlegelés nélkül, keresetlen őszinteséggel csusszan ki a véleményem hirtelenjében előkerülő politikai témák kapcsán. Nemsokára megköszönik a beszélgetést, én pedig fölöslegesen bevitt tollakat és zsebkendőt kis híján hátrahagyva sétálok ki.

„Úristen, mit csináltál odabent háromnegyed órát? Mi volt? Mit húztál?” – rohamoz meg a folyosó népe, hiszen fejenként húsz percet irányoztak elő az egészre. Próbálom megnyugtatni őket, de a helyükben semmi sem nyugtatna meg. Ez egy olyan helyzet, ami után kell egy kis idő, hogy felfogd: túlélted. Előtte pedig nincs holnap, csak az érdekel, mikor kerülsz sorra. Ítélet az utolsó után, tíz múlt, tehát dél körül biztosan.

Testápolási rutinról dumálok a lányokkal, informatikai dolgokról a fiúkkal. Egy pillanatra sem teszem le a hátsó felem, a belül ketyegő adrenalinbomba járkálásra késztet. A lábbeli máskor mintha törte volna a lábam, de most nem érzek fájdalmat. Valaki bemegy, valaki kijön, drukkolunk egymásnak. Sikerélmények és kudarcok cserélődnek. Előfordul olyan mázlista, aki a kedvencét húzza, míg más csak egyet nem tanult meg, erre pont azt sózza rá a balsorsa. Miután mindannyian túl vagyunk rajta, riadtan nézünk a másikra. Mindjárt kiderül, széna vagy szalma.

„Eredményhirdetés, fáradjanak be…” – nyílik ismét az ajtó. A nevemet követő „jeles” legörgeti a hatalmas követ, a vállamat pedig icipici vasvilla veregeti meg. „Na, mit tanulsz következőnek?” – incselkedik a tulajdonosa, s végre tudomásul veszem: nem is álmodhatok róla, hogy egyszer békén hagy.


Még több cikk: