A mocsárban nem mindig fizetnek

A média távolról pálmafás lagúna, közelről viszont rothadó mocsár, amiben jó néhány varangy úszkál. Hiába a benne eltöltött évek és a tűrhető állatismeret, bármikor adódhatnak kellemetlen helyzetek. Ilyen például, ha az elvégzett munkáért nem fizetnek.

Ott kezdődik a probléma, hogy erre gyakorlatilag nem vonatkozik semmilyen norma. Van jogrendszerünk, hogyne volna, de az csak arra jó, hogy különböző paragrafusokra való hivatkozást lehessen kacifántos mondatok közepette feltüntetni a szerződésben. Ha munkavállalóként megszeged, nyilvános akasztásnak megfelelő csetepaté lehet a következménye. Viszont a másik fél páros lábbal tiporhatja a papírt, elégetheti, s a hamvakat akár a valagába is helyezheti, mert tudja: nincs időd, energiád és pénzed jogorvoslat után kajtatni.

Kívül sem tágasabb. | Fotó: walltor.com

Egy messzi-messzi galaxisban állítólag etikai szabályrendszert is alkalmaznak. A nívós újságíróképzések és az irodaházak elhagyatott emeletein sebtében berendezett „médiaiskolák” egyaránt külön stúdiumot áldoznak rá. Elhangzik, hogyan illik üldögélni egy sajtótájékoztatón, vagy beszélgetni egy interjúalannyal, de azt senki sem mondja, mi a konkrét teendő, ha átbasznak. Márpedig ez valamennyi szakmai incidens közül a legsikamlósabb, hiszen még saját magadnak is ciki bevallani, hogy bepaliztak. Hacsak nem vagy annyira belevaló, hogy a sártenger mélyére nyúlva megbökdöss néhány alsó fertályat…

Ez azonban kérdéseket vet föl. Egyáltalán van mivel bökdösnöd? Mert a legcsicskább pozíciókban és a legkisebb megbízásoknál gyakran előfordul, hogy nem fordul meg a kezeid között semmilyen érdemi információ vagy hatalmi eszköz. Amikor szerkesztőségbe kerültem, tátott szájjal figyeltem: egyesek méhecskeként gyűjtögetik a szaftos sztorikat és a kompromittáló céges leveleket, hogy aztán a megfelelő pillanatban célzásokat tehessenek személyük sérthetetlenségére.

Nekem az ilyesmi sosem ment, viszont eldöntöttem: nem török pálcát az efféle önvédelmi stratégia felett, ami lentről nézve kissé félelmetes, fentről pedig nevetséges. Sosem felejtem el, mennyire cukik lettek az emberek, amikor – azóta sem tudom, mennyire komolyan – kilátásba helyeztek számomra egy jó kis hatalmi helyzetet. Hirtelen még az is érdekelni kezdte reménybeli beosztottaimat, hogy mi a kedvenc színem.

Némi idővel és tapasztalattal később leesett, hogy nem kérek a ranglétrából, ahol a fölöttem kapaszkodó néha leszellent, az alattam igyekvő meg a nyelvével tisztogatja a lábbelimet. Egy főnököt és egyelőre egy beosztottat akarok, aki mind én vagyok. Így lettem egyéni vállalkozó, régi kifejezéssel élve szabadúszó újságíró, tulajdonképpen multifunkciós médiaizé. Az őseimet hiába kérdezi a szomszéd, hogy mivel foglalkozik a gyerek, mert a választ csak a nép online fele értheti meg.

Írok, szerkesztek, fordítok, menedzselek, ilyesmi. Az állam időnként a nyakamba liheg, hogy fölmarkolja kicsiny járandóságomból a horribilis adó– és járulékösszeget. Ha a legapróbb szabálytalanságot merném véteni, kábé fél évre elmehetnék anyagilag a sunyiba, de ez a jólétinek reklámozott dolog nem véd meg a bajban. Rövid és marhára nem reprezentatív közvélemény-kutatás után megtudtam, hogy néhányan bíznak a harmincadik kedvesen érdeklődő e-mail hatásában, míg mások egyből tárcsázzák az ukrán haverokat, tehát nem lettem okosabb.

A lóvét végül némi kommunikációs csel bevetése után megkaptam, mert szerencsére akadt az a két mondat, ami nagyobbat ütött, mint Szergej balhorga. Csak ne kellett volna érte térdig bemerészkedni a mocsárba…


Még több cikk:

2 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s