El tudunk képzelni manapság egy olyan világot, ahol az elnyomó hatalom kezében lévő televíziós csatorna az egyetlen tömegmédium? Ha valami jó kis valóságshow megy rajta, semmi probléma, igaz? Erről szól Az éhezők viadala.

Szeretünk lagymatag műsorokon bambulni, és felszínes regényeket olvasni kikapcsolódás gyanánt. De még jobban szeretjük szidni a populáris kultúrát, amely mindezt legyártja és eljuttatja hozzánk. Hülye, aki nézte a Való Világ legutóbbi szériáját, de még hülyébb, aki nem tudta, mi történt pontosan egy-egy villabéli perpatvar során. A népszerű könyvek ennél is alantasabbak, hiszen formájukból adódóan elhitetik velünk, hogy értékes irodalmi élménnyel leszünk gazdagabbak.

„And may the odds be EVER in your favor.”

Az éhezők viadala filmváltozatának kapcsán kialakult hype azt sejteti, hogy elkészült a kortárs idiótaság Marianna-árka, mely a két említett műfaj ötvözésével őrjíti meg a borzalmas mélységbe ereszkedő közönséget. Nekem viszont a porosz oktatás idejétmúlt kötelező olvasmányai közepette Harry Potter súgta meg, hogy egy kötetet élvezni is lehet, sőt: Edward Cullen tevékenységét szintén többre tartom, mint a Baradlay fivéreket. Így hát könnyen engedtem a kíváncsiságnak, s megrendeltem Suzanne Collins reality-trilógiájának első részét, amelynek hatására annyi kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy az antik görög eposzok kifürkészhetetlensége messze elbújhat mögötte.

Vannak benne klisék, persze, hogyne lennének. A főszereplő lány, Katniss Everdeen szinte végig két pasi között őrlődik, miközben édesapja végzetes balesete után családfőként funkcionál, és mellette iskolába is jár. Aztán kishúga helyett önként jelentkezik az össznépi megfélemlítésre szolgáló tévés valóságshow-ba, melyben szó szerint a lét a tét, hiszen a jelöltek egymás kinyírásával jutnak el a főnyereményig. Győz, persze, hogyne győzne, mert akkor mégis mi a fene lenne a következő két kötetben? A média és a politika összefüggése társadalomtudományi szemszögből? Ugyanaz a mondanivaló egy kutató tollából aligha vonzana ilyen széles tömeget.

Tényleg egy olyan valóság felé visz az utunk, ahol képesek vagyunk élet és halál uraként tisztelni holmi passzív befogadásra kényszerítő médiumot? Aktív, válogató, tartalom-újraelosztó felhasználóból tehetetlen bábokká válhatunk, ha az elit úgy kívánja? Bennünk rejlik az állatias ösztön, hogy ne csak hétköznapi drámát és csip-csup veszekedéseket lássunk a képernyőn, hanem véres gyilkosságokon, szétroncsolódott holttesteken csámcsogjunk? Egyszer majd komolyan megunjuk a selyemsonkán és sajtreszelőn alapuló kríziseket, és csak a pusztulás árnyékában szövődő, kérészéletű emberi kapcsolatok ragadják meg a figyelmünket?

Tényleg hajlamosak vagyunk arra, hogy kritikátlanul elfogadjuk a kopár valóságot, amíg valaki az arcunkba tol egy színesebb változatot?


Még több cikk: