A jó öreg hőmérő szomorúan gubbaszt az ablakkeret külső felén: már senkit sem érdekel, mit mesél. Kissé pontatlan szegény, mert rásüt a nap, vagy éppen túlzott árnyékban van. Az internet tette őt munkanélkülivé, mely akár egy undok vihart is képszerűen becsempész a falak közé.

Ha nincs témánk, bármikor elővehetjük az időjárást. Ha van, akkor is. Hiszen közel áll hozzánk, mindenkit érint és egyszerű róla tudósítani. A médiában pedig igazi álomhír: gyakorlatilag nulla energiabefektetéssel elő lehet állítani, viszont az érdeklődés garantált. „Tegyük ki a felhívást, hogy küldjenek jégesős képeket!” – dörzsöli a tenyerét megannyi szerkesztő, amikor a meteorológusok közlik, hogy hamarosan itt az ítéletidő. Az emberek pedig örömmel engedelmeskednek, sőt: nem restek percekig kivörösödött markukban szorongatni a jégdarabokat a zuhogó esőben, hogy a lehető legideálisabb szögből kapják lencsevégre.

Viharnak hirdették, semmi sem lett belőle.

Mivel alapvető belső igényünk van arra, hogy megosszuk a velünk történteket, a közösségi portálokon is szívesen publikáljuk, mennyire áztunk meg. De arról is illik beszámolni, ha esik a hó, ha süt a nap, ha tombol a kánikula, vagy ha fagy, aztán várhatjuk a lájkokat és a hozzászólásokat, amelyek az ismerősök hollétének függvényében országra-világra kiterjedő, hasonszőrű információkat tartalmaznak.

Persze, az a valódi dicsőség, ha nem csupán egy szűk kör méltatja már-már újságírói magasságokba emelkedő hírközlő munkánkat. Képesek vagyunk arra is, hogy helyi portálokat bombázzunk egy öt másodperces, szörnyen pixeles apokalipszis-videóval, amelyet az ablakból készítettünk mobiltelefonnal. Csak le ne hagyják a nevünket a remekmű alól, mert ez borzasztóbb lopás, mint holmi szakdolgozatos plágium. Mi készítettük, dicsekedni akarunk vele, hát ne vegyék el tőlünk ezt az aprócska örömet!

Az időjárás azért is hálás tárgy, mivel számtalan eszmefuttatás kapcsolható hozzá. Tanácsokat adhatunk és kaphatunk arról, mit vegyünk fel holnap, milyen egészségügyi kockázatok vannak, és mit csináljunk vagy ne csináljunk, ha ilyen vagy olyan körülmények uralkodnak. Ha beköszönt a kánikula, kétszázadik alkalommal is szörnyülködve olvassuk végig a napsugárzás káros hatásait, a folyadékfogyasztás fontosságát meg a „vigyázzunk magunkra” kezdetű dumát. Persze, a végén ugyanúgy leégünk, mint mindig, mert aligha tehetjük meg, hogy ne dugjuk ki az orrunk a házból tíztől háromig.

Valami rendkívüli egyébként tagadhatatlanul zajlik az atmoszférában, mert ijesztő végletek között csapong a hőmérséklet. Hová tűnt az a korszak, amikor egy hétre előre bemondták a rádióban, tévében, hogy mi várható, és a legnagyobb tévedés egy kósza nyári zápor érkezése volt? Vagy ilyen sosem létezett, álmodtuk csupán? Akadt valaha két hétnél hosszabb tavasz és ősz, várt-e ránk egykor odakint más, mint sülés meg fagyás? Amíg erről diskurálunk, legalább nem csapnak le ránk érzékenyebb témák.


Még több cikk: