Kilóg a pelenka a rövidnadrágból

„Jézusmária, kilátszik a combom!” – állapítottam meg roppant bölcsen, miután belebújtam életem első farmersortjába. Úgy éreztem magam, mint egy gyermek, aki utólag szégyelli magát, mert evidenciára csodálkozott rá. És előre is, hiszen a következő perc őszinte kétségbeeséssel töltött el, noha másnak természetes lett volna. Ki kellett lépnem benne az utcára.

„Húzzál már kifelé, te barom!” – sürgetett az az énem, amelyik elintézte, hogy az önbizalomhiány legmélyebb bugyraiban is beképzeltnek tűnjek. Nem tudom, miként vitt véghez ilyen bravúrt, de hálás vagyok neki. Ezúttal cinkostársául szegődött az időjárás is, ami korai kánikulával követelte, hogy dobjam félre a tizenöt éve megszokott halásznadrág plusz póló kombót. Egy hónapnyi egérút talán még járt volna nekem, hogy az agyam összehangolódjon az új testemmel.

A kis barack még huncutabb...

„Csak időhúzásos duma, a régivel sem hangolódott össze…” – mutatott rá erősebbik felem, elrángatta a tükör előtt ácsorgó gyengébbet, s mindkettejüket kilökte a szikrázó napfénybe. Az ujjatlan felső miatt el is felejtettem aggódni, de már mindegy. Jó érzés, hogy a forró levegő találkozik a bőrömmel. Minden oké, csak a pulzusom ne lenne száznegyven! „Nyugi már, te szerencsétlen, ne bámuld a térded!” – figyelmeztet tudatom eszesebb szelete, még éppen jókor, mielőtt megfejelne egy virágokba borult bokor.

(Itt búcsúzkodtam a hájtól.)

Ó, az a két hülye sonka, ami miatt még itthon is csak akkor húztam sortot, ha kénköves pokollá hevült a világ! Elvégre azok előtt nem szemérmeskedik az ember, akik tisztába tették ezerszer. „Ha még egyszer beszarsz, nem kapod meg a beszélő macit!” – fenyegettek annak idején a szüleim, de hát határozottan komfortos volt pelenkában flangálni. A kor slágerjátékára azonban igényt tartottam, így farpofáimat egy időre engedelmesen összeszorítottam. Ám amikor megékezett a beépített magnóval fölszerelt, barna plüssbocs, zavartalanul folytattam a rotyogtatást, hadd legyen nyilvánvaló, ki az úr a háznál.

Hála az égnek, azóta szobatiszta lettem, és rájöttem, nem minden a pillanatnyi kényelem. Bár el kell ismernem, hogy évszaknak megfelelően öltözni kifejezetten kellemes, hosszú évek alatt épült korlátokat félredobni a legkevésbé sem az. Egyszer csak szembejön velem egy csaj, akinek ruházata az enyémnél másfélszer több húst villant. Kilóra kábé hasonló az arány, viszont abban is övé a magasabb szám. Minden lépésnél rezeg a karja és a combja, de mielőtt bármelyik is kisimulna, máris érkezik a következő mozdulat. A lány ennek ellenére mosolyogva hullámzik tova, sugárzik róla: minden porcikáját elfogadja.

Annyira, de annyira megkérdezném tőle, vajon hogyan csinálja. De valószínűleg azt sem tudná, mire gondolok. Ezért csak baktatok előre árnyékot keresve, mert a nap percek alatt perzselni kezdte a hófehér bőrömet. A túloldalon hatalmas fák lombja fogja föl a fényt, így kinézek egy zebrát, és megállok a járdaszegélynél. A közeledő autó lefékez, a benne ülő napszemüveges srác pedig int, hogy elenged. Visszaintek egy köszit, amikor észreveszem, hogy a mellettem álló tini szinte gyilkos pillantást lövell felém, majd lomha léptekkel kezdi átvonszolni két számmal kisebb tangába és előnytelen szoknyába bújtatott alfelét. Ő már ott várakozhatott egy kis ideje, de mindenki könyörtelenül elhajtott előtte.

Annyira, de annyira megmondtam volna, hogy pontosan tudom, milyen érzés ez. A lámpa nélküli, ám forgalmas gyalogátkelőknél reménykedni egy nálam jobb érkezésében, aki első blikkre ér annyit, hogy valaki megadja végre az elsőbbséget. „Nézz már rám, hát tuti nem a vékonyakra bukik!” – kiáltottam volna rá legszívesebben egykori sorsom társára, de mire megtehettem volna, eltűnt egy lépcsőházajtó mögött. Kár, pedig azt is hozzá akartam tenni, hogy testalkattól független, alapvető udvariasság átengedni az embert egy zebrán, szóval talán nem is azért kellett többet várnia, mert itt-ott párnásabb alkat, hanem egyszerűen bunkók tévedtek arra.

Tök mindegy, mert a tangás tini tekintetéből ítélve hiába tépném a szám. Inkább száműztem a gondolataim közül, és sétáltam tovább. Nem feladatom, hogy mások alatt kicseréljem a pelenkát, hiszen a saját magam tisztába tételéhez is hosszú út vár rám.


Még több cikk:

5 Comments

  1. És akkor egy pillanatra megállunk, és azt mondjuk a testnek: “hé, álljon meg a menet… én már nem az az ember vagyok, aki akkor azt az állapotot – betegséget, kövérséget… – létrehozta. Az a lelki állapot, élethelyzet már nem aktuális számomra, ezért változott meg a hozzá való test is. Merd elhinni, hiszen ez a tudat facilitálja a további – pozitív – változásokat is”. Ezt már én is mondtam magamnak, amikor nem voltam még képes józan ésszel felfogni azt a változást, amin keresztülment a test, amitől a kelleténél jobban különváltam a fájdalom elkerülése érdekében.

    Az agy tudatos része mindig a test után vált, de a tudatalatti már ott dübörög alatta szépen csendben, és éppen ez teszi lehetővé a fejlődést… akkor is, amikor az ember kétségbeesetten sír, h milyen kövér/beteg/allergiás, satöbbi. És épp ez ordítja a füledbe, hogy “mennnnyéééémánkifeléazutcáratekishülye, hát szép vagyol”, csak épp túlkompenzál külső megnyilvánulásaiban. :)

    Tényleg az a fontos, hogy szépen lassan a tudatos, racionális, józan rálátás is megérkezzen és vérünkké váljon… mert biztos vagyok benne, hogy a jojódiétázók vagy visszaeső szenvedélybetegek problémája is nagyban összefügg azzal, hogy mentálisan még nem tudtak kiszakadni a “kövér vagyok” vagy az “innom kell” körből, hiába változtak fizikálisan. Van egy elnyomott, ismeretlen, titkos kötődésünk a “kínjainkhoz”, terheinkhez, mert az identitásunk részévé vált, és félünk, nem lennénk önmagunk nélküle. Pedig de. :)))

    There is no real change without a change of mindset, jó példa erre minden híressé vagy milliomossá lett kisember, aki erre nem állt készen – BB Évitől a lottómilliárdosokon át Utasi Árpiig csóró lett újra mind, mert a világ összes pénze nem elég önmagában ahhoz, hogy a “csóró vagyok” mindset eltűnjön. Ahhoz az a mentális adaptáció kell, amit ugyan segíthet a luxus, de mélyebb és komplexebb dolog ennél – de hát most éled át, mit ugatok én itten, basszus! :)

    Annyira jó látni, ahogy kinyílik ez benned! :)

    Kedvelés

    1. ember, mióta posztoltad az ominózus osho-s beszólást, nekem minden hasonló idézetről az jut eszembe @XD egyébként gyógyszernek is köze volt az állapot létrehozásához, de tehettem volna hamarabb is a tendencia ellen, ezt egy pillanatig sem tagadom. vhogy most (azaz tavaly) jött el az ideje, most láttam jónak… ami azért vicces, mert volt időszak, amikor napi 20 negatív visszajelzést kaptam az alkatomat illetően (általánosban), mégsem éreztem az erőt a változtatásra. haha, most ez úgy hangzik, mintha bazinagy dolog lenne ez, pedig a poén, h csak eldöntöttem és kész. szegény jojósokat viszont sosem tudtam megérteni, mert 1. általában szörnyű kúrákat csinálnak végig, 2. utána semmissé teszik a szenvedést, h újrakezdjék az egészet.
      a kínhoz való kötődéssel maximálisan egyetértek, de ki kell törni belőle ahhoz, h az ember lássa: sokkal inkább önmaga tud lenni a függőség tárgya nélkül.
      köszi egyébként, nem gondoltam volna, h egyszer majd erről fogok írni… a blogolás érdekessége, h míg egy aktuális cikkre ugrik az olvasottság, egy ilyenre ugrik a visszajelzés. márpedig utóbbit jobban szeretem ám itt @=)

      Kedvelés

      1. :D, jó, de most nem idéztem, csak én találtam ki okosságot. :D Szólt a Vaddisznó, tehát.

        Fel nem fogom, miért foglalkoznak az emberek ENNYIT mások testalkatával… mármint annyit, hogy beszóljanak, fintorogjanak etc. Azt értem, h az ember miért foglalkozik a sajátjával: mert az egészsége és az elégedettsége függ tőle. De a másoké????

        Érdekes, bennem általában nem tudatosodik az, ha valaki pl. KÖVÉR. Ő ilyen, ilyen a formája épp, kész. Nem fűzök hozzá ítéletet sem (extrém esetben néha elcsodálkozom magamban, h jééé, de hát alig eszik, vagy jéééé 18 évesen még olyan gyors az emésztés, hogy ihaj). De soha nem tettem megjegyzést vagy vágtam pofát, ezért tök fura, hogy sokan meg igen.

        Kedvelés

        1. számomra 2 féle kövér (utálom ezt a szót) létezik: 1. aki “ilyen és kész”, tehát a teste + a lelke egységként kezelhető, mert érezhetően elvan úgy, ahogy van, illetve 2. akiről kilométeres távolságból sugárzik, h legszívesebben a föld alá bújna szégyenében, annyira utálja magát. előbbinél általában bennem sem tudatosul, utóbbinál viszont nagyon is. ez megint csak független a kilóktól, mert 120 kg-osan is lehet vki pozitív személyiség, plusz egy 70 kilós is fogdoshatja a relatíve létező hasháját nyilvánosan, h “hééé, nééézd, milyen dagadt vagyok!”. mondjuk a saját tapasztalatok révén erre kifinomultabb receptoraim is vannak: egy teltebb lánynál első ránézésre fölmérem, hogyan viszonyul magához. jjja, ehhez kell egy adag általánosítás és előítélet, de ritkán lepődtem még meg.
          a fintorgás pedig regionális sajátosság. mifelénk ugyanazt a fejet tartogatják a nyárspolgárok a csípőnadrágból kilógó hurkáknak, mint amit egy londoni művészkörnyékbeli fiatal átlagos outfitje eredményezne. ennyi az eszköztár és punktum…

          Kedvelés

          1. Igen, ott a pont. Még annyit tennék hozzá, hogy ez nem csak a vélt vagy valós kövérséggel, hanem a testünkhöz való teljes viszonyunkkal kapcsolatban is igaz. Az ember rohadt sok dolog miatt tudja kényelmetlenül érezni magát, a testsúly ezek közül csak egy dolog… és nem is mindig a leglátványosabb.

            Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s