„Elfogadsz tőlem egy termékmintát?” – szólít le egy búbánatos, ám igen eltökélt a bevásárlóközpontban. Udvariasan próbálom lerázni, de nem veszi a lapot, sőt: megfogja a karom, és odavonszol a kis pultjához. „Könyörgök, hallgass végig! Nincs elég rendelésem…” – suttogja esdeklően.

Gyorsan körbepislogok, aztán mérlegelek. Két percet kibírok, utána úgyis elfelejtem az egészet. Nem akarom megbántani, mert valami azt súgja, bántotta már eleget az élet. Keselyűtekintetű kolleginája prédaként les rám, s láthatóan nem tetszik neki, hogy a sminkben pompázó, tehát potenciális vásárlónak tűnő áldozatot ilyen rámenősen lenyúlták. A szomorú harmincas kezembe nyom egy mostani katalógust, egy múltkorit, egy szórólapot, egy múltkori szórólapot, meg a jóisten tudja, mit, majd a papírhalmomat igazgatva elnézést kér, amiért a következőt még nem postázták neki.

Ismerős?

„És ha be akarsz lépni, itt a regisztrációs űrlap, csak töltsd ki!” A tollat szabad végtag híján szerencsére már nem tudom megfogni. Így sem menekülhetek, mert kéri, hogy diktáljam az adataim. A két perc régen letelt, szökni kellene. A jól bevált köszönöm, nemmel kísérletezem, ám fikarcnyit sem ér. Lapozgatja üres füzetkéjét, s rimánkodik: most azonnal rendeljek bármit. Vagy inkább menjek haza, nézzem meg a rengeteg papírt, utána meglátogat és mindent fölír. „Legalább a kutyámnak lenne egy jó napja, imádja töcskölni az idegen lábakat” – fut át az agyamon, mire önkéntelenül elmosolyodom.

Hiba volt, nem is kicsi, mert az engedni nem akaró asszony biztatásnak veszi. Már tizenöt centis közelségből beszél az arcomba, amikor észreveszem, hogy kissé rúzsos a foga. Remélem, az enyém nem az. Legszívesebben faképnél hagynám, viszont nincs nálam fakép. Egy sima fapofának is örülnék. Miért folyamodik ilyen eszközökhöz a világ egyik legismertebb kozmetikai márkája? Már ha a márka sejti egyáltalán, hogy boldogtalan vidékeken sokan kényszermegélhetést próbálnak kicsikarni belőle. Az amerikai központban talán úgy képzelik, kosztümös hölgyek ajánlgatják az éppen futó kampányok termékeit.

„Adok kedvezményt! Tizenöt százalékot! Igaz, akkor nekem alig marad valami… Csak rendelj, kérlek, oké?” Bár korábban ezerszer kimondtam a tiltakozó választ, ő még mindig nem jött rá, mennyire fölöslegesen fáraszt. Kerek perec közlöm, hogy sietnem kell, szia, erre utánam rohan egy tollal. Fölírja a nevét és a telefonszámát a céges szóróanyagok összes létező üres felületére, pedig a viselkedésemből nyilván kikövetkeztette, hogy előbb diskurálnék a sátánnal, mint vele.

„Majd hívlak, hogy mit választottál!” – mondja búcsúzóul, de előtte még megmutat egy kihagyhatatlan ajánlatot az ötödik oldalról. Óriásit sóhajtok, hogy az ösztöneimnek ellenállva ne etessem meg vele a papírhalmot. Miközben kifelé menet megszabadulok a kéretlen reklámáradattól, megfogadom: soha többé, egyetlen másodpercre sem hagyom, hogy egy melankolikus tekintet mögött látni vélt sors ilyen helyzetbe sodorjon.


Még több cikk: