Könnyed olvasmányra vágytam, ehelyett olyat kaptam, ami megrágott és kiköpött. A bézs-rózsaszín árnyalatokban pompázó, csillagokkal díszített borító – a néhol szirupos sorokkal együtt – szinte végig happy endet ígért. Miután befejeztem, nem tudtam egykönnyen megemészteni, még álmomban is kísértett a sztori.

Jojo Moyes legújabb regényének egyik főhőse, a huszonhat éves Louisa Clark nem túl nagyravágyó teremtés. Igazából azt sem tudja, mire illene vágynia. Családra biztosan, ezért Patrickkal hét éve egy párt alkotnak. Már aligha tudnak újat mondani egymásnak, így többnyire a fiú újdonsült hobbijáról, az atlétikáról értekeznek hosszasan. Míg az a szálkásítás miatt grammra számolja a szénhidrátokat, barátnőjének kedvence a sütemény és a sajttorta. De azért többé-kevésbé elvannak.

Nem az, aminek látszik.

Az állandóságnak véget vet, hogy Lou munkahelye, a kisváros kocsmája bezár. A lány imádott ott dolgozni, figyelni a vendégeket, elméleteket gyártani arról, hogy honnan jöttek és hová tartanak épp. Elbocsátásával veszélybe kerül az otthoni kassza, ami napjaink gazdasági helyzetét kiválóan ábrázolja. Édesanyja az agyvérzésen átesett nagypapát ápolja, apukája bútorgyári állása koránt sem biztos, virágkötő húga pedig szerény bért visz haza. A másfél évvel fiatalabb, jó eszű Katrinának azért kellett otthagynia a főiskolát, mert teherbe esett. A tündéri kis Thomas azóta még egy éhes szájat jelent.

Lounak a munkaügyi központban ajánlottak csirkegyártól kezdve az erotikus lehetőségekig mindent. Előbbit kipróbálta, utóbbiakat nem. Végül befut egy hat hónapra szóló, mesés fizetéssel kecsegtető ápolói pozíció, melyet a fenéktörléstől irtózva, némi tépelődés után elfogad. Élete így keresztezi a másik főszereplőét. A harmincöt esztendős egykori vezérigazgató-playboy, Will Traynor egy figyelmetlen motoros miatt tolószékben vegetál. Lassan két éve történt a baleset, de a végtagbénulásos férfi azóta sem talált semmi örömet. Öngyilkos akart lenni, anyja ezért keresett mellé bébiszittert.

Lou nagy nehezen megtalálja a közös hangot a gyakran elviselhetetlen modorú pasassal, aki lassan jobb beszélgetőpartnerré válik, mint az örökké csak a sportról ömlengő Patrick. Innentől kezdve tiszta lehetne a sor, hogy a melóból szerelem lesz, ám a helyzetet beárnyékolja, hogy a lány véletlenül megtudja, miért pont hat hónapra szól a megbízása. Will eutanáziát akar, de a szüleinek még ígért egy kis időt. Az egykori pincérnőnek ekkor már csak 117 napja marad a csodára, hogy az addigra jó barátjává lett fickó szándékát megváltoztassa.

(Itt írtam a kerekesszékes Szupermenről.)

Először csak kivitte az udvarra, majd a szomszéd városba. Lóversenyre, koncertre és tetováló szalonba mentek, noha a legrövidebb úthoz is komoly szervezés kellett. De Will exének esküvőjén már nyoma sem volt a tolószék miatti feszengésnek: úgy táncoltak a parkett kellős közepén, hogy Lou a férfi ölébe csüccsent, aki a zene ritmusára gurult vele. Menthetetlenül, már-már közhelyesen egymásba estek, és amikor vészesen közeledett a türelmi idő vége, a frissen szinglivé vált ápoló kalandokkal teli nyaralást szervezett, s a tengerparton vallottak egymásnak szerelmet.

De ez sem volt elég arra, hogy Will a svájci Dignitas klinikán esedékes jelenését lemondja. Elege volt a szánakozó pillantásokból, a testéből kilógó csövekből, a rengeteg gyógyszerből, az örökös fájdalomból és kiszolgáltatottságból, a szánakozó pillantásokból… Főleg abból, hogy a puszta léte óriási terhet ró másokra. Lou sírt, őrjöngött, majd tudomásul vette: ott kell lennie párjával az utolsó percekben. Én még ekkor is vártam a boldog véget, de az utolsó előtti fejezettel együtt bizony Willnek is vége lett.

A befejezésben Lou egy párizsi kávéház teraszán friss croissant-t majszol, s a búcsúlevelet olvassa. Will kérte, hogy induljon útnak, lépjen túl a korlátain, valósítsa meg önmagát, és mindehhez ráhagyott egy csinos összeget. A „Me Before You” című könyv olvasása után talán másnak is eszébe jut, hogy a saját korlátai tulajdonképpen nevetségesek.


Még több cikk: