„A hájasok mániája, hogy mindig melegük van” – magyarázza az egyik, majd ideges mozdulattal bezárja az ablakot, amit fél perce nyitottam ki. Folyik rólam a víz, a sértést már föl sem veszem. A szóról egyébként is a sertés jut eszembe. „Röff-röff, koca!” – tódítja a másik, és gusztustalan torokhanggal tetézi.

Maflázsra lendül a kezem, de gonosz gyerekarc helyett az ágyamon mélázó plüssbárány kap egyet. Tompa puffanással ér földet, én pedig riadtan ébredek. A függönyön átszűrődő holdfényben meglátom, hogy a kézfejemen inak feszülnek, a csuklóm vastagsága pedig már nem vetekszik holmi fatörzsével. „Vége van, elmúlt…” – sóhajtok, ám a biztonság kedvéért ellenőrzöm, megvan-e még a kulcscsont haverom. Viszonylag új ismeretség a miénk, néhány hónapos. Azelőtt elfedte a zsírhalom. Pont, mint a gyerekkorom.

Malackán Micimackó, ez stílus, öregem!

Az egyik pillanatban még formás kis hatéves voltam, aztán bumm. Jött a gumis derekú, térdig aljazott, eredetileg százhetvenes magasságra szánt nadrág, a feszülő póló, meg a pufók arcú, idegen kiscsaj a fotókon. „Ez nem én vagyok!” – állapítottam meg, és a probléma elhárításának érdekében igyekeztem elgurulni a prédára leső fényképezőgépek hatásköréből. Feszült a tornadressz, fodrozódott a has, mellettem búsan lengedezett két tömzsi kar. Mintha egy levehetetlen búvárcuccba bújtam volna, mely mindenki szemében szánalom és nevetség tárgya.

Eleinte visszaszóltam, de belefáradtam. Fülemben csengett a kövér összes létező szinonimája. Aztán azonosultam a sors által rám osztott szereppel, sőt: önmeghatározásom szerves része, később alapja lett. A dagadt messziről sem csodálhat meg bizonyos ruhákat a boltban, mert az arra járók még véletlenül elképzelik, miként festene ebben vagy abban. A dagadt nem járhat strandra, mert undort kelt a hófehér, petyhüdt húsa, amit mélyen szánt a fürdőruha összes pántja. A dagadt nem táplálkozhat nyilvánosan, mert zsírjának növelése és fenntartása visszataszító folyamat.

A világot „nekem való” és „nem nekem való” kategóriákra osztottam, aminek eredményeként tavaly azon kaptam magam, hogy megszégyenült kisiskolásként, pulcsiban rohadok a munkahelyemen. Akkor lett végképp elegem. Hamarabb azért nem, mert sosem hittem, hogy én uralom a testem. Kezdetben allergiagyógyszertől lettem olyan, amilyen. Utána pedig kajálással importáltam az életembe egy kis örömet. Mivel a mozgással mindig hadilábon álltam, még egy mezei bukfenc is a nehezemre esett. De belevágtam. Mármint nem a bukfencezésbe, hanem a tudatos étkezésbe és az edzésbe.

Részletezhetném, hány édességről mondtam le, és hogyan égett hetekig folyamatos izomlázban a tomporom, ez azonban a legkevésbé sem fontos. Annál érdekesebb viszont, hogy a külsőmmel együtt – csöppnyi fáziskéséssel – valami más is megváltozott. Mintha levettem volna a szürke szemüveget, amin keresztül eddig láttam mindent. Más kilépni az utcára, várni a nyarat, a bikinivásárlást, a medencét, a leégést. Szabad vagyok, és már csak a belapult fejű plüssbárányom tudja, milyen érzésekkel küzdöttem rég.


Még több cikk: