„Meg tudod csinálni!” – ordítja a fiú az apjának, aki éppen egy műanyag poharakból álló tornyot fixíroz mereven. „Megcsinálom!” – üvölti eltorzult arccal a középkorú férfi. A női robothang visszaszámol, Sebestyén Balázs biztató szavakat mormol. A fazon harmadjára tényleg megcsinálja, s családja örömkönnyek közepette ugrik a nyakába.

Minden egyes nekifutást ceremóniaszerű készülődés előz meg, az eredménytől függően pedig dráma vagy komédia következhet. A lényeg, hogy a játékos sikeresen teljesítse a kilencven hülye feladat közül valamelyiket, csupán egy perc alatt. Tíz győzelemért tízmillió forint jár, kétszer lehet hibázni, én meg az efféle részleteket utólag gugliztam ki, hiszen a roppant izgalmasnak ígért vetélkedő a reklámszünetig sem kötött le. Távoztam a tévé elől, az első próbálkozó megalázóan béna nyitányának emlékével a fejemben.

Még csak nem is háromrétegű...

A szerencsétlen pasas – saját bevallása szerint – két hónapig éjt nappallá téve gyakorolta a kunsztokat, hogy meglepje szeretteit egy jó kis nyaralással. Ehhez képest a pohárhernyó névre keresztelt magasröptű kihívás rögtön kifogott rajta, duplán. A képernyőn személyes tragédiaként akarták ábrázolni a kudarcot, de inkább csak értelmetlen vergődés jött át. A mókafaktor kábé öt másodperc után megdöglött, hiába vágtak mémnek való fejet a háttérben a görcsbe rándult testtel drukkoló família tagjai.

A beharangozók idején világosan látszott, mi lehet a vetélkedő sikerének kulcsa. A Való Világban egy egész hetet szenteltek a produkció bemutatására: odaadtak a szereplőknek néhány feladatot, s a tét egy fincsi villán kívüli program volt. Ahogy ők építgették a pohártornyokat, fújkálták a pingponglabdákat, rakosgatták a csavarokat és homlokukra pakolgatták a pilóta kekszeket, viccesnek hatott. Röhögtek egymáson, mi meg röhögtünk rajtuk. Mezei játékosokkal, posztmodern gladiátorharccá avanzsált körülmények között azonban nem működik a dolog.

Talán bennem van a hiba, de nem rágom a körmöm rojtosra, amikor látom, hogy az egy perc leteltéhez közeleg az óra. Nem tudom küzdelemként értékelni azokat a cselekvéssorozatokat, amelyeket akár kétszer egymás után is unalmas végignézni. A hang- és fényeffektek kitűnőek, viszont érthetetlen, hogy a profi díszletek között milyen okból kifolyólag szarakodik egy remegő kezű, csúzlival fölszerelt ember.

Nem tagadom, a szellemi típusú vetélkedőket jobban kedvelem, ám szórakozásnak, esetleg háttérzajnak simán megteszi valami könnyedebb is. Azért néztem bele ebbe, mert már ki voltam éhezve egy jó kis játékshow-ra: a TV2-n hamar bukott Cápák óta nem akadt olyan, ami izgalomba hozott volna. Néhány éve pedig sajnos Donald kacsa sapkabojtjának árnyalatát tudakoló kérdésekből állnak a kertévék műveltségen alapuló szériái, míg a királyi csatorna rossz válasz esetén visítva aknába zuhanó vesztesekkel akar nézettséget növelni.

Sokan a társadalom elbutulásaként élik meg, hogy főműsoridőben ilyen agyatlan marhaságra van igény. Nem kell gondolkodni hozzá, csak ülni, bambulni és bámulni. Egy sima kvízjáték ma már vontatott és uncsi, nekem viszont megadná az érzést, hogy időnként tanulok általa valamit – bár a javarészt interneten szocializálódott, Y-generációs agyam látszólag úgyis elfelejti. Mert ugye minek jegyezzem meg, miközben bárhol és bármikor rá tudok keresni a neten?

Egy szó, mint száz: az 1 perc és nyersz még az alacsony elvárásaimhoz képest is csalódás. De az lesz majd az igazi arculcsapás, ha kiderül, hogy jobban zabálja a nép, mint a más műsorsávba és más közönségnek szánt, Friderikusszal visszatérő Legyen Ön is milliomost.


Még több cikk: