A húszéves Niki némán ücsörgött egy padon. A kórház melletti parkban jöttek-mentek az emberek, de ő alig észlelte a jelenlétüket. Keze önkéntelenül a hasára vándorolt, mire erőszakosan félrerántotta az eltévedt végtagot. Nemrég tudta meg, milyen procedúrát kell végigcsinálnia egy „egyszerű” abortuszhoz.

Miért pont most kellett módosítani azt az átkozott törvényt? Miért pont most csúszott hiba a számításba? Niki ötezerszer ismételgette magának ugyanazokat a kérdéseket, csak hogy egy helyen tartsa csapongó gondolatait. Ha nem teszi, súlyosabb témák felé vándorolt volna az agya. Egyszerűbb volt olyan mondatokat fogalmaznia, melyeknek nem ő volt az alanya. És nem is a kisbaba. „Dehogy kisbaba, csak egy undok sejtkupac, ami el akarja cseszni az életem!” – motyogta halkan, egy távoli pontra meredve. Rögeszmés tekintetét látva két lépést hátrált az arra sétáló nénike.

„Lehunyja kék szemét az ég…”

Niki elsőéves volt az egyetemen. Ha a szüleinek lett volna egy kis pénze annak idején, talán már a végén járna. De érettségi előtt szembesült vele, hogy hiába adta be a jelentkezését öt helyre, nincs mese: dolgoznia kell. Az anyukájának megköszönték a több évtizednyi munkát, és kitették a szűrét. Azóta sem tudott elhelyezkedni, mert mindig akadt nála fiatalabb, képzettebb. Kinek kell egy egyszerű, középkorú asszony, amikor egy eladói állásra diplomások tucatjai ugranak?

Szerencsére Nikinek a tizenkét órázásért cserébe elnézték, hogy nincs felsőfokú végzettsége. Egy hamburgeresnek amúgy sem fontos az oklevél, de hát a többi pályázónak volt, szóval Dénes bá’, a szomszéd még így is rendes, amiért fölvette. Miközben osztálytársai a gólyatáborban eszméletlenre itták magukat, Niki a kánikulától fűtött konyhában terjengő olajgőztől ténfergett félájultan. Próbálta méltósággal viselni a helyzetet, mert a lelke mélyén remélte, nem kell föladnia az álmait.

Most sem lát a könnyektől, amikor eszébe jut a pillanat: egy műszak után fáradtan matatott kulcscsomójával az ajtó előtt, mire az kitárult, s a pici előszoba küszöbén sugárzó arccal várta őt az édesapja. „Mehetsz egyetemre, kislányom!” Előléptetés, valamivel jobb fizetés tette lehetővé a lehetetlent. Az összeg messze nem volt annyi, hogy jólétet biztosítson mindhármuknak, de az öregek megfogadták: ha kell, margarinos kenyéren tengődnek. A lényeg, hogy Niki végre esélyt kapjon egy jobb életre.

A padon ülve úgy érezte, végleg elrontotta, ráadásul nyomasztotta a titok súlya. Még a barátjának sem mondta el, hogy késett a menstruációja, mert egy fiúval ugyan miként lehet megvitatni? Otthon sem beszéltek ilyesmiről soha, ezért Niki úgy vélte, ha a párja vigyáz, akkor nem történhet semmi baj. Néha eszébe ötlött az óvszer, a fogamzásgátló tabletta, meg a szobatársának színes magazinjaiban látott, „védekezésre” való eszközök sora, viszont ezek közül mind úri móka. Neki nem volt ilyesmire havonta több ezer forintja.

„Inkább jutott volna!” – jegyezte meg magában a leleteit szorongatva. Most ugyanis közölték vele, hogy a műtétért kell fizetnie. Méghozzá sokat. Előtte muszáj valami abortuszbizottság elé járulnia, ahol papfélék döntenek majd róla, megalapozott-e a szándéka. Aztán ultrahangfelvételt dörgölnek az orra alá, mely konokul megmutatja, kit készül megölni. „Saját magamat kellene” – jutott a szomorú következtetésre, majd a táskája után nyúlt, hogy megnézze, van-e elég pénze olyan gyógyszerre, ami segítene.


Még több cikk: