„Ígérd meg, hogy fogsz írni a környezetvédelemről!” – kötötte a lelkemre az egyik osztálytársam öt évvel ezelőtt, miután fölfedtem pályaválasztási szándékomat. „Tudnál segíteni az ismerősömnek, aki újságírói állást keres?” – kérdezte a másik tíz nappal ezelőtt, miután rájöttem, hogy ilyen pálya már nem is létezik.

A környezetvédelmi cikkel még adós vagyok, és segíteni sem bírtam érdemben. Megadtam néhány e-mail címet, ahová önéletrajz mehet, de mivel pontosan tudom, mi a céges postafiókba érkező CV-k sorsa általában, máris megsajnáltam a delikvenst. Linkeltem még pár állásportált, ám közben fogtam a fejem, mert ki hallott már olyat, hogy zsurnalisztát hirdetés útján keresnek? Persze, én is reménykedtem benne heteken, sőt, hónapokon át, hogy létezik újságírói meló manapság. Be kellett látnom: tévedtem.

„I saw a shadow, and I knew that it wasn't mine...” | Fotó: David LaChapelle

Nincs ezzel semmi gond, hiszen nagyjából így is megtaláltam a számításom. És természetes, hogy egy tinédzser álmai, vágyai módosulnak, alkalmazkodnak a környezethez, szóval kicsit földhözragadtabbak lesznek.

Annak idején elképzeltem, amint egy hangulatos szerkesztőségben, kötetlen munkaidőben pötyögök világmegváltó szövegeket, a fülemre gyógyult telefonba pedig szüntelenül szaktekintélyek nyilatkozatai zengnek, meg celebek csicseregnek. Persze, magától értetődőnek tűnt, hogy cserébe minden hónap végén átnyújtanak nekem egy csinos zsákocskát Dagobert bácsi páncélterméből – vagy ha az nem is, de legalább egy hat számjegyű fizetés mindenképpen kijár.

Bár megadatott, hogy az online szerkesztést a kezdetektől fogva bérért űzzem, az írással már nem voltam ilyen szerencsés. Akinél először kinézett valami komolyabb, nemes egyszerűséggel csődbe ment. Akinél pedig másodszor, arról kiderült, hogy pszichésen nincs rendben, mivel a békésnek hitt búcsú után nem éppen Kacsameséket kezdett terjeszteni rólam. Akadt mélypont, még egy kis pityergés is, de viszonylag hamar rájöttem: külső és belső tényezők furcsa együttállásánál fogva nem alapozhatom a firkálásra a jövőm.

(Itt firtattam, hogy zsurnaliszta-e, aki véleményt közöl.)

A külső tényezőkről annyit, hogy fölmértem, milyen újságírói munkára van igény. Létezik az unalmas, amihez száraz pogácsával ízesített sajtótájékoztatókra járkálnék, helyi vezérekkel dumálnék a közgyűlés napirendi pontjairól, illetve ha szerencsém lenne, akkor egy-egy nyugdíjasklub tagjai között kirobbant botrány is a horgomra akadna.

Létezik a gyors, amihez egykori kollégám szavaival élve „fölvenném a kamerával, ahogy Jani bá’ szarik a gangon”, kátyúkat fotóznék, és állatkertbe rohangálnék cuki videók kedvéért. Ennek egyik változataként közlekedési balesetek tucatjait, szétloccsant buksikat és sikerrel járt öngyilkosok fekete fólia alól kilógó fehér lábát is lencsevégre kapnám. Végül létezik az oknyomozó, amihez politikai és gazdasági érdekek között lavírozva vinném vásárra a bőröm, ráadásul baromira rosszul fizetne.

A belső tényezőkről annyit, hogy vannak dolgok, amelyekben alkuképtelennek bizonyulok, hiába próbálkozom. Az előbb felsorolt lehetőségek mindegyike fényév távolságra leledzik tőlem és az utólag naivnak látszó terveimtől. Persze, ez legalább fele részben az én hibám, de az is előfordulhat, hogy egészen. Mindenesetre kíváncsi vagyok, itt és most mit értenek újságírás alatt azok, akik éppen belevágnának, meg azok, akik az egyszervolt szakma öreg rókáiként kihalt utakon terelgetnék őket.


Még több cikk: