„Vagy egy hónapig nagyon rossz volt. De aztán megnéztem, és láttam, hogy jó helyen van a gyerek. Utána jobb lett” – meséli ráérősen a talán elgyötört huszonvégi, talán negyven körüli . Fejére tapadó, vállig érő hajfüggönye mögül lassan kifújja a cigifüstöt, majd várakozva néz kísérőire.

„Jól tetted, én mondom! Ha jó helyen van, az a lényeg” – érkezik az áhított megerősítés a másik egyszerűen öltözött asszonytól, aki egy férfi karját szorongatja. Dehogy szorongatja, inkább kétségbeesetten rángatja, mintha arra próbálná ösztökélni urát, hogy ő is a megfelelő választ mondja. „Ühüm” – morogja nem túl meggyőzően az ürge, ám a kutya sem törődik vele. A trió másik két tagjának kobakja fölött szinte látni lehet a gondolatbuborékokat.

Egyedül. | Fotó: favim.com

„Hogy tehettem ezt?” „Hogy tehetted ezt?” A nők összenéznek. Az elsőnek szürke és üres a tekintete. A másiké szinte villámlik, de önuralma erősebb. Barátok ők? Ellenségek? Vagy csak azért csevegnek pont egymással, mert nem akad jobb társaság? A csizmám kopogása töri szét a megkövült csendet. Kopogott az eddig is, csak nem vették észre, hogy már a jelenet elején besétáltam a képbe. Számomra legalábbis volt eleje, s reméltem, hamarosan jön a vége.

Mindhárman alaposan végigmérnek. Próbálnak rájönni, mit hallhattam és mit nem. Úgy teszek, mintha ott se lennének, kussban kaptatok előre. A „rossz anya” hirtelen fölemeli a fejét, és a szemembe bámul. Visszapillantok rá. Tudja, hogy rossz anya. Tudja, hogy egy pillanatig én is azt gondoltam róla, hogy rossz anya. Szégyelli magát, szégyelli a cselekedetét, szégyelli az egész életét. Én pedig szégyellem magam, amiért egy idegen szégyelli magát előttem.

Pókerarcom csak ront a helyzeten. A mesélő szúrós tekintete hamar elfárad, esetlenné válik. Már úgy néz rám, mintha bocsánatot akarna kérni tőlem. Bocsánatot, amiért ezt tette, amiért pont itt és pont most akaródzott róla beszélnie, és amiért sorsának részesévé kellett tennie körülbelül hét másodperce. Eddig bíztam benne, hogy nem a saját csemetéjéről szólt, de már semmi kétség: az övé volt.

Vajon miért mondott le róla? Pénzügyi probléma? Hiszen dohányzásra futja! Nincs hol laknia? Megjelenése szimpla és kopottas ugyan, ám tagadhatatlanul tiszta. „Semmi közöm hozzá…” – jelenti némán a képregényszerű buborékom, én pedig hálásan fölnézek rá: megmentett a további agyalástól. „Semmi közöd hozzá!” – kiabálja mögöttem három másik elme, s mivel értek a szép szóból, szaporázom lépteimet.


Még több cikk: