Kora reggel csörög az óra, föltápászkodsz, szedelőzködsz, dolgozol, ebédelsz, dolgozol, hazamész, pihensz, kezdődik elölről. Emberek millióinak jelenti ez a körforgás biztonságot és ezáltal a boldogságot. 2011-ben kipróbáltam, kétségbeestem, kiutat kerestem, megtaláltam, s azt hiszem, végre a helyemre kerültem.

Előtte három és fél évig rugalmas részmunkaidőben szerkesztettem hírportált, ami szép és jó volt, viszont újdonságra, más szakmai kihívásra, meg persze több pénzre vágytam. Mielőtt úgy istenigazából elkezdtem volna állást keresni, egykori kollégám jóvoltából rám talált a nagybetűs „most vagy soha” lehetőség, sorsszerű Facebook-üzenet majd telefonhívás formájában. Szintén portálszerkesztés, csak éppen tematikus és teljes munkaidős. Februárban kezdtem, piszkosul élveztem.

Lehet egy tízessel több?

Másfél hónap után kezdtem rosszul érezni magam – lelkileg. Május közepén sírva üvöltöttem itthon a tízórás üléstől feldagadt bokámat markolászva, hogy basszuskulcs, most már fizikailag sem kóser a dolog. Hatalmas meccseket játszottam le fejben, saját magammal. Lefekvés előtt mindig elhatároztam, hogy mivel mindenki így csinálja, nekem is meg kell szoknom ezt a létformát. Sőt, én vagyok a hülye, a gyenge, a deviáns, ha nem sikerül. Ehhez képest ébredés után, félálomban, a fürdőszoba felé csoszogva mindig megígértem a tükörképemnek: „leszel fordító, leszel informatikus, leszel akármi, csak még egyszer ne kelljen egy hihetetlenül ugyanolyan munkanapot átélni, aminek az elején a végét várod, a végén meg az alvást…”

(Itt írtam arról az ötven kilométerről a kezdetek kezdetén.)

Azt csináltam, amit szerettem volna, viszont nagyon nem úgy, ahogy szerettem volna. Nyár végén már azt sem tudtam, mit szeretnék és mit nem, csak tettem gépiesen, amit tennem kellett. A karikás szemű, gyűrött arcomat elneveztem harmincéves tempty-nek, ezért egyébként minden annyi időstől bocsánatot kérek. Fiatal kor az még, sőt, szinte gyermeki, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy egy harmincasnak még kábé három ikszet végig kell melózni. Abban az átokverte egyhelyben ülős, teljes munkaidőben. Nyomasztó volt a tudat, hogy a társadalom ezt követeli tőlem, s még nyomasztóbb, hogy képtelen vagyok szívvel-lélekkel megfelelni.

Szív és lélek nélkül pedig értelmes-e bármit is művelni? Próbáltam csak a jóra gondolni. Hogy van munkám, van – hú, de furcsa ez a szó – karrierem, van tisztességes fizetésem… Várhatok-e ennél többet huszonkét esztendősen? Miért nem tudok megbékélni a hat negyvenes keléssel és az este hatos hazaeséssel, ha még sorstárs is akad, aki háztól házig autóval vonszolja a valagam? Miért váltam zombivá, akinek a szombat mennyország, a vasárnap este pedig már pokolszagú? Sok idő és számtalan ebédszünetben bonyolított megváltás-séta kellett hozzá, hogy szégyenérzet nélkül bevalljam magamnak: személyiségemből és elvárásaimból adódóan nem fogadom el, amit mindenki elfogad.

(A mókuskerékbeli harcról pedig itt regéltem a vég környékén.)

„Másképp akarom csinálni” – jelentette ki a föloldozó hang. „Gratulálok, de mégis hogyan?” – kérdezett vissza kajánul a cinikus, majd hozzátette, hogy hangokat hallani sosem szerencsés, ezért ő inkább kussolna. Szeptemberben, amikor már nullához közelített az életkedvem és az energiaszintem, benyögtem a munkahelyemen: külsős szeretnék lenni. Nem érdekel a ranglétra, melyen egyébként röpke fél év után is termett babér, nem érdekelnek a bombabiztos alkalmazotti jogok. Féltem a választól. De tudtam, ha nincs esély az önállóságra, s arra, hogy ne az ott töltött idő, hanem a bárhol elvégzett munka után kapjak lóvét, akkor ezt a pályát – bármennyire is fáj – nem nekem találták ki.

„And dreamed of a Para-para-paradise, every time she closed her eyes.” Ezt énekelte a Coldplay Chris Martinja az MR2-n azon a november eleji késő délutánon, amikor az utolsó klasszikus munkanap befejeztével kiszálltam a kocsiból. Boldog voltam, bár nem jutott el teljesen az agyamig, hogy mennyire új szakasz kezdődik éppen az életemben. Egyéni vállalkozó lettem, átkerültem egy olyan rendszerbe, ahol a szabadságomért több felelősséggel fizetek. Ha előre sejtettem volna, hogy mi vár rám, megúszhattam volna egy csomó parát. Nincs mese, ezt nekem találták ki! Ám ahhoz, hogy maradéktalanul értékelni tudjam, meg kellett ismernem a rögösebb utat, és rajta zötykölődve saját magamat is.


Még több cikk: