A munkanélküliség csökkentésében is segíthet az önként végzett, ingyenes meló – legalábbis a Nemzeti Erőforrás Minisztérium így gondolja. A cél, hogy minimum a lakosság harmada kivegye a részét a társadalmi felelősségvállalásból. Tehát ha elmész az idősotthonba, és Joli nénit megtologatod oda-vissza, akkor Magyarország jobb hely lesz.

Előzményként említhető Hoffmann Rózsa „ötven órás közösségi szolgálatot” előirányzó javaslata, mely a középiskolai követelményeket bővítené. A csuda okos felnőttek valamiért mindig úgy gondolják, hogy a tiniket illik alaposan megregulázni. Szó se róla, egy kis takarítás, ápolás, beszélgetés, segítségnyújtás, továbbá a rászorultak jelenléte tényleg nevelő hatású. Ja, és a kamaszok időbeosztásával lényegében azt csinál a hatalom, amit csak akar: iskolába zárhatja őket késő délutánig, próbálhat sportot tukmálni rájuk, meg ilyenek.

Hála pénz helyett. | Fotó: lucysgranddaughter.ca

Smafu ez tehát egy tinédzsernek, még az is fél lábon kibírja, aki eleinte berzenkedett. A néhány évvel idősebbeknek viszont – akik dolgoznak, háztartást vezetnek és mellette élni is szeretnének – tipikus „mi a jó franc?” jellegű a történet. Hát mostantól nem lesz elég az egész napi gürizés alacsony bérért, azt is el fogják várni az embertől, hogy hullafáradtan a családi vagy baráti kikapcsolódás helyett szociális intézetekben, fogyatékosok között, esetleg fákat ültetve töltse kevéske szabadidejét?

A vegetáló öregekre úgyis tojni fognak a hozzátartozóik, az ilyen-olyan kóros csemetéken csak a jóisten tud segíteni, a nyeszlett kis növényeket pedig ellopják a gátlástalan népek. Min változtat az a néhány óra önkéntesség? A közhelyesen szétszidott, ugyanakkor változni képtelen magyar mentalitás szerint semmin. Egyáltalán kinek, minek a hibája, hogy így vélekedünk? Miért van az, hogy a szintén agyonfikázott Amerikai Egyesült Államokban már az ovisok is együtt készítenek sütit a rászoruló társaiknak, míg hazánkban inkább eleszik egymás elől?

Miért szapulunk mi mindig mindenkit? Oké, a világ nem fekete-fehér, vannak adakozó szellemű honfitársak és romlott lelkületű jenkik is. Ám nemzeti előítéletek ide vagy oda, általánosságban elmondható, hogy itt, a Kárpát-medencében nem divat adni. Sem pénzt, sem időt, sem energiát. Akinek van, tagadja, óvja, félti, akinek meg nincs, kárhoztatja sorsáért az előbbieket. Elméletben tudjuk: a jótékonykodás belső gazdagságot hoz. De amíg a saját jólétünk, vagy akár alapvető biztonságunk nincs meg, hogyan törődhetnénk másokéval?


Még több cikk: