Egy húsz év körüli fiú komor arccal rángatja bőröndjét a vonatra. Nem érdekli, hogy mögötte segítséget vár egy cipekedő néni, meg az sem, hogy az előtte föltápászkodó lányt véletlenül sikerül bokán vágni. Tudja, miként viselkedjen otthon, és mi mindent tehet a nagyvárosban, a kettő között viszont elveszetten bolyong.

Bandi az elmúlt néhány évben megszokhatta volna már a félnapos utazásokat, de ezen a különösen hideg, késő őszi délutánon az is kimerítette, míg kicsiny falujából eljutott az InterCity-hez. Gyorsan megkeresi a helyét, piros fejjel kezdi lehámozni magáról az anyukája által ráaggatott ruhadarabokat. Sapka, sál, kabát, vastag pulcsi, vékony pulcsi… meg sem áll a pólóig. A nyomában érkezők eközben illedelmesen várakoznak, mivel Bandi poggyásza a gazdájával együtt megkerülhetetlenül és átugorhatatlanul eltorlaszolja az utat.

„Anyuuu, hova is raktad a kislibazöld gatyám?”

„Ú, bocs” – makogja, miután feje kiszabadul a második pulóver szorításából, s észreveszi a forgalmi dugót. Vékony karjaival ügyetlenül föltornázza csomagját a plasztikpolcra, majd elidőzik a tekintete a mellette heverő méretes reklámszatyron. Ipari mennyiségű rántott húst rejt a zacskó, így talán jobb, ha kéznél marad. Bandi hunyorít, koncentrál, dönt, lehuppan az ülésre, és térde közé szorítja a gasztronómiai kincset. Megkönnyebbült sóhaj hallatszik az eddig várakozók felől, de a fiú nem figyel rájuk.

Fészkelődik egy sort, hogy kiszabadítsa valamelyik zseb fogságából a telefonját. A manőver alatt könyökkel odanyom egyet a mellette szuszogó, középkorú nőnek, aki békésen folyatja a nyálát a vállára. Egyelőre a sajátjára, de Bandi fél, hogy előbb-utóbb az övére fogja, ezért csöppet sem bánja a mozdulatot. Előkerül az okos masina, s a kijelzőn világító számok tanúsága szerint még három óra van hátra a célállomásig, onnan pedig újabb egy az albérletig.

Bandi értelmesebb tevékenység híján megvakarja a kobakját, aztán elővesz egy szelet rántott húst – csak úgy, magában –, majd komótosan csámcsogni kezd. Ölében ott hever a mobil, és eszébe jut, hogy írhatna egy üzenetet a legjobb otthoni haverjának, akivel hétvégén nem tudott találkozni. Osztálytársak voltak az általánosban, de Jocóból szaki lett, nem pedig egyetemista. Talált egy takaros falubeli lányt, akivel jegyben járnak. Azért nem tudott benézni, mert látástól vakulásig fát vágott a csaj szüleinél, utána meg kidőlt a fáradtságtól. Micsoda palimadár!

Vajon mit szólnának városi barátok, ha meglátnák a munkásnadrágos Jocót, fejszével a kezében? Lehetne-e egy olyan este, amikor a bőrdzsekis, zselézett hajú, formára igazított borostájú mostani lakótársak boldogan koccintanának a legjobb ingjében feszítő, arcszesszel bőven belocsolt gyermekkori játszótárssal? Bandi kényszeredetten elvigyorodott válasz helyett, és két perc múlva nem Jocó volt az, akinek esemese érkezett.


Még több cikk: