„Mennyibe kerül a forralt bor?” – kérdezte egyik barátnőm a főváros híres-neves Vörösmarty terén, valamelyik karácsonyi díszkivilágításba burkolt, hangulatos kis bódénál. Azt mondták neki, hogy kétszáz forint per deci. Hirtelen ötlettől vezérelve turistának adtam ki magam ugyanott, és a válasz egy határozott „six hundred” volt.

Sejtettem én, hogy többet fognak mondani, mégis meglepődtem. Igazából kétszeres árra számítottam, ami elég busás néhány korty gőzölgő italért. Na, de hogy egy kis pohárért rögtön ezerkétszázat gomboljanak le egy Budapestre tévedt utazótól? Pontosabban valakitől, akinek a nyakában nem lóg fényképező, nincs rajta hátizsák, csak egyszerűen más nyelven érdeklődik. Mezei pofátlanság ez, vagy a vendéglátóipar túlélési stratégiája, esetleg e kettő kombinációja?

Akiknek semmi sem drága. | Fotó: ezmegaz.com

Az ideiglenes külföldi látogatók nyújtotta anyagi lehetőségeket a legtöbb ország a végletekig kihasználja, csúnya kifejezéssel élve divat a kizsákmányolás. Hogy is ne lenne az, amikor a turisták bukszája általában tömött, fogyasztási hajlandóságuk kimagasló, tehát általában szó nélkül kipengetik a legirreálisabb összegeket is? Ha a pult másik oldalán állnék, nyilván én is megpróbálnék keresni rajtuk, amennyire a lelkiismeretem és a konkurenciám megengedi. A háromszoros árat az előbbi nem helyesli, de az utóbbi versenyképesnek véli.

Vajon mit gondol az a kiránduló, aki esetleg megneszeli az efféle diszkriminációt? Ha valóban sok pénze van, talán legyint. De az is lehet, hogy elvi kérdésnek tartja az egészet, és cakompakk megorrol a magyarokra. Persze, nem a kis lélekmelengető pia miatt, hanem mert végiggondolja, hogy ittléte alatt hány helyen játszhatták el vele ugyanezt. A taxiban, a szállodában, az étteremben, a talponállóban, a sarki trafikban… Egyedül csak a jó öreg békávén nem, de ott is kizárólag azért, mert a jegyen szerepel az ára.

(Hasonló olaszországi élményeimről itt firkáltam.)

A legpraktikusabb mesterségtől kezdve a legősibbig mindenki megsarcolja a turistákat. Többet kér a suszter meg az örömlány, s ha a különbségtétel burkolt marad, az emberek boldogok. Az egyik azért, mert megkapta, amit akkor és ott akart, a másik pedig drágábban adhatta oda. A forralt bornál végső érvként meg lehet említeni, hogy egy idegennek a hatszáz pont annyi, mint egy honfitársnak a kétszáz.

Kár, hogy puszta sztereotípiával állunk szemben, ami vagy igaz, vagy nem. Szép is lenne, ha minden nyugatiul megszólalónak legalább háromszor annyi lenne a bére. Bár ha így haladunk, lassan az összes többi népet vagyonosabbnak tarthatjuk saját magunknál.


Még több cikk: