Ebadó kutyaszemmel

Dr. Kazánházy Snoopy vagyok, maholnap kilencéves, komoly, házőrző eb. Igaz, a pedigrém nem valami fényes – anyukám németjuhász, apukám erdélyi kopó, de egyik testvérem például foxira sikeredett –, mégis azt kérem, legyenek szívesek meghallgatni a történetem, és vele a véleményem egy igen fontos politikai kérdésben!

Isten ments, nem vagyok én ellenzéki kutya. Igazából nem is ellenezhetnék semmit, hiszen van három szerető gazdám, egy takaros portám kerttel, mindig kapok finom ételt, és a nap huszonnégy órájában rendelkezésemre áll vágyaim tárgya, egy csinos seprű. Na jó, most, hogy így magunk között vagyunk, bevallom: utóbbit lecserélném egy kikapós szukára, ám az élet nem kívánságműsor. Akkor sem volt az, amikor szinte újszülöttként, papírdobozban kitettek az út mellé. A tél kellős közepén!

Tavaly karácsonyi póz.

Fáztam nagyon, hogyne fáztam volna, a hasamat még nem is fedte bunda. Együtt vacogtam a tesóimmal. Nem láttam ki a magas kartonból, viszont hallottam, hogy autók száguldanak valahol a közelben. Féltem, és amikor elálmosodtam, azzal a tudattal hunytam le a szemem, hogy ennyi volt. És ha ilyen volt, akkor bizony nem kár érte! Aztán egyszer csak megmozdult alattam a doboz, hirtelen meleg lett, én pedig azt gondoltam, a kutyamennyországba kerültem.

Már éppen reklamálni akartam, hogy egy szakrális tér mi a fenéért rázkódik ennyire, de inkább becsuktam a számat, mert megint hideg lett. Nyújtózkodtam kicsit, és megpillantottam egy döcögve távolodó furgont meg egy döcögve közeledő épületet. Bevittek, kicsomagoltak, megvizsgáltak, megszúrtak. Fájt. Attól nem nyüszítettem. A felém nyúló kéz viszont megijesztett. Rettegtem tőle, mert rossz dolog jutott róla eszembe. Már nem tudom, mi – talán jobb is.

Az állatmenhely kazánháza tényleg mennyország az út széléhez képest. A hőmérséklet kellemes volt, a kaja bőséges, és lehetett játszani a többiekkel. A gondozómnak néha hagytam, hogy megsimogasson. Idegeneknek soha. Jöttek, nézegettek minket, aztán elvitték a testvéreimet. A barátaimat is, de helyettük mindig érkeztek újak. Eltelt nem tudom, mennyi idő, vége lett a télnek, és értem is eljöttek. Egy lány ölbe vett, aláírt valami papírt, hogy most már örökre vigyázni fog rám, én pedig zavaromban méretes rakást produkáltam az első alkalmas felületre.

Ölbe ugyan már aligha férek, de itt nagyon szeretnek. Kaptam saját házikót, fekhelyet, nyakörvet, meg csupa olyan dolgot, amiről azt hittem, nekem már sosem lehet. Nem szaladok el a simi elől, sőt, odatartom a fejem. A munkát, amivel megbíztak, a legteljesebb mértékig komolyan veszem: ha például szórólappal akarják megszentségteleníteni a területemen található postaládát, úgy morgok és vicsorgok, hogy a gonosztevők rendszerint ugranak egyet.

Bánatomra azonban nem kényszeríthetek mindenkit visszakozásra. Az előbb elkullogott a kerítésem másik oldalán egy kegyvesztett kolléga. Meg akartam ugatni, de ő csak bámult szomorúan. Majd elmesélte, hogy elzavarták otthonról, mert szerény kosztra még futotta ugyan, de ebadóra semmiképp. Most éhes, fázik, s a kutyamennyországba kívánkozik. Remélem, őt is előbb találja meg az a furgon.


És a világ egy kis részlete kutyaszemmel (igen, ilyen hülyeségben is benne vagyok):


Még több cikk:

5 Comments

      1. pontosan… sajnos lesznek akik kirakják emiatt a kutyákat, ráadásul kisebb eséllyel is viszik majd el őket… :(
        ha itt duplán járnak rosszul szegény kutyik, akkor nagyon remélem, hogy a szivárványhídon túl majd mindenért kárpótlást kapnak…

        Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s