Önmenedzsment alapfokon

Elismerést fogadni sokféleképpen lehet. Van, aki a szája elé kapja a kezét, sikkant egyet, elpirul, a gratulációkat pedig „jaj, hagyjuk már!” felkiáltással rázza le magáról. Más rögtön végigtelefonálja és fészbúk-üzeni az összes ismerősét a jó hírrel, hogy ők is megtudják, milyen fasza gyerek.

Egyesek képesek természetes örömködésnek álcázva irányítani saját karrierjüket egy-egy okosan elhintett öntömjénezéssel, míg a gyámoltalanok még saját maguk előtt is letagadják a sikert, mert nem bírnak mit kezdeni vele. Mindig szerettem volna a céltudatosabb kategóriába tartozni, de éles helyzetben sajnos ösztönösen cselekszem.

Ööö... világbéke!

Például, amikor múlt kedden kaptam egy e-mailt, miszerint különdíjas vagyok a makói Pulitzer-pályázaton, letisztult kommunikációs stratégia helyett vártam néhány percet, hátha jön egy másik levél, hogy bocsi, tévedés történt, s miután nem jött, kirohantam a budira, ahol vékony hangon belesuttogtam a telefonba a tényállást. A vonal másik végén a szüleim jobban örültek, mint etióp pulya a svédasztalos reggelinek, én meg csak néztem magam elé, bárgyú vigyorral a fejemen.

Akkor még nem érkezett el az idő, hogy mindenkinek az arcába toljam a dolgot. De mivel az ilyesminek tetszik, nem tetszik, hírértéke van, önálló életre kelt az infó. Csütörtökön főiskolai mentorom, Zöldi László publikált egy jegyzetet róla – a kereskedelmi televízió hatására elképzeltem, amint alkarjaival X-et formál, és mesél a szemináriumi munkámról egy felvezető kisfilmben, majd a kamerák kereszttüzében kiülök a színpadra, ahol pizsamában gépelni kezdek –, pénteken pedig hívtak a Magyar Távirati Irodától, hogy megkérdezzék, melyik suliba járok.

(Molnárék reménysége „Erázmuszban” <- ezért kaptam.)

Sejtettem hát, hogy ebből szombaton, a díjátadó napján hír lesz. Méghozzá jófajta, ingyenes MTI-csomagbéli, amit a kultúra témakörben is publikáló portálok hülyék lennének kihagyni. Én meg hülye lettem volna kihagyni a ziccert, és nem villogni egy csöppet a felém nyújtott babérkoszorúval. Igaz, két másodpercig vacillált a mutatóujjam a bal egérgomb fölött, mielőtt megosztottam volna a Facebookon Zöldi tanár úr írását és a HVG cikkét.

Nyilván megtettem, hiszen miután a firkálmányaimat valamelyest marketingezgetem, saját magammal szemben álszent együgyűség lenne az ellenkezője. Pedig akármilyen furcsa, a mentális exhibicionizmusomhoz nem társul sima. A véleményemet, a gondolataimat bármikor szívesen reflektorfénybe dobom, még akkor is, ha szalonképtelenek. Szeretek témát adni az embereknek, szeretem naponta átböngészni az olvasottsági statisztikámat, szeretem nézegetni a kommenteket, sőt, még azt is szeretem, amikor jobb híján a fotómba kötnek bele.

(Tavaly is jutott 15 perc hírnév, itt írtam róla.)

De amikor a személyemre irányul némi figyelem, az olyan, mintha a bábszínházban játszanék, s felborulna a paraván, én pedig ott pislognék feltartott kezekkel. A közönség, amelyből eddig a filchősök váltottak ki érzelmeket, hirtelen rájön, hogy nekem fújolt és nekem tapsolt. Tudták ők mindvégig, persze, hogy én vagyok a háttérben, hiszen ott a nevem a szereposztásban, ám az incidens hatására egy ideig a rólam alkotott képükön keresztül fogják látni az ujjaimmal mozgatott békát, meg a királylányt is.

Azon leszek, hogy így se kelljen csalódniuk.


Erről még:


Még több cikk:

2 Comments

  1. Woooooow, királyság, én egyik megosztást sem láttam, az MTI-n sem jártam egész hétvégén, így csak most értesülök, hatalmas gratula!!! *koccintás*

    Mindig irigyeltem az amerikaiakat, akiket ha megdicsérnek, nem azt mondják, h
    a, “á, tök béna ez a rajz
    b, ez a régi szar? turkálóban vettem
    c, ugyan már, még el is aludtam a hajam
    d, áááá, ez csak az előselejtező a versenyre, ahova mindenki bekerül”,
    hanem azt, hogy
    “köszönöm”.
    Minket valahogy nem így szocializáltak. Amúgy a svédeket se, és egy svéd cserediák mondta egy év Amerika után, h ki fogja őt taszítani egész Malmö, mert megváltozott: már ő is mosolyog és köszön, ha dicsérik, nem pedig pislog és szabadkozik.

    Anyway, igenis légy rá büszke és toljad ezerrel!

    Én még semmilyen idekapcsolódó versenyen meg pályázaton nem indultam, valahogy eszembe se jutott, h esélyes lehetnék, amikor százmillióan jobbak nálam… nem is tudom, a szocializációnk valamiért önmenedzsment és önbizalom terén hiányos, és még azt a keveset is hajlamosak vagyunk visszajelzésekhez kötni.

    Jó példa erre, hogy amikor júliusban két új kollégát kaptunk, a nagyfőnök mindannyiunkat bemutatott az újaknak a hétindítón az asztal körül. Mindenkiről valami kedvesen túlzó szépet mondott, aminek az üzenete egyértelmű volt: “mi itt a régiek munkáját tiszteljük, az újaknak pedig bizonyítani kell”. Mivel azonban Nagyfőnök soha senkit nem dicsér, csak küld egy üzenetet a telójáról félévente, h “ez kurvajó volt”, még kontrasztosabb volt a dicséret along the line of sometjing like this: “és hálásak lehettek, hogy Esztertől tanulhattok, mert ő egyike azoknak a tollnokoknak, akik KORUNK legfontosabb üzeneteit tolmácsolják mesteri formában, és ennek ellenére mégis mindent tud a mi szakmánkról, amit lehet”. Persze mindenki felmérte abban a pillanatban, h Nagyfőnök azért mond mindannyiunkról ilyen szépeket, hogy
    a, az újaknak demonstrálja, h nekik bizonyítaniuk kell,
    b, nekünk megmutassa, hogy jöhet ide bárki új, a régiek munkáját tiszteli,
    egyszerű vezetői kommunikációs stratégiáról van tehát szó.
    Viszont még ezzel együtt is olyan zavarban voltam, h azt hittem, elsüllyedek… holott ha amerikai vagyok, mosolygok, és annyit mondok: “köszönöm”.

    Kedvelés

    1. köszi *koccintás* @=)

      a skandinávokról nem feltételeztem eddig visszahúzódottságot. olyan kiegyensúlyozott imázsuk van, h alapból az arany középútra gondoltam volna az esetükben ilyen téren is.

      én a pályázatokkal úgy vagyok, h mivel Zöldi tanár úr folyamatosan informál róluk (legalábbis kétfélére pályázgattam eddig, a duésra és erre), csak küldök már néhány cikket rájuk az esélytelenek nyugalmával. ebben ugye az a szép, h nem matekverseny, szóval a zsűrinek lehetősége sincs egzakt szempontok szerint értékelni. vagy tetszik nekik vmi, vagy nem. éppen ezért a siker hiánya nem egyértelmű kudarc, ha meg összejön, akkor totális hájjal kenegetés @=) vesztenivaló nuku.

      nálam vhogy 2 egymástól független vonalon fut az írogatás (hobbi) meg az onlánykodás (meló), és bár elméletileg kapcsolatban vannak, gyakorlatilag semennyire. ez néha jó, mert pl azt írok, amit csak akarok, néha viszont rossz, mert szívesen írnék megbízásból is, lóvéért.

      ez a dicséret nálad kurva nagy, és attól még teljes mértékben igaz, h vezetői kommunikációs stratégia részeként adták elő @=P itt is vastagon látszik, h csak így tudtad leírni, h vázoltad a kontextust enyhítő körülményként… mert ez egy olyan eset, ami a kívülállóknak duplán irigykedésre adhat okot: 1. szereted a munkád és jól végzed azt, 2. megkapod érte az elismerést. sztem ez a 2 dolog nagyon kevés embernél teljesül egyszerre. nemtom, ez hazai tendencia-e, de mindenki szopatáshoz van szokva rendes visszajelzések helyett…

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s