Sétálok. Tele van a fejem gondolatokkal. A fülhallgatón keresztül kellemesen dübörög a zene. A napszemüveg rejtekében pofátlanul vizslatom az embereket. Egyszerűbb azon elmélkedni, hogy hová tartanak ők, mint azon, hogy hová tartok én. Mígnem begurul a képbe egy tolószékes fazon, aki a sportolók elszántságával halad az úttest szélén.

Arcán a bajnokok elegáns összpontosítása, karjában a fejlett izmok ereje. A parkolósáv olyanná válik a közelében, mintha számára jelölték volna ki. Ha éppen mégis ott álldogál egy autó, nem probléma: olyan gyorsan kerüli meg, hogy a szembejövőket alig akadályozza. És nem fél, pedig tonnás monstrumok süvítenek el a törékeny kis járműve mellett. Mehetne akár motoros eszközzel is, nyugisan, a járdán, ahogy az idősek szokták. Mégsem teszi, sőt, kerékpáros kesztyűben, tréningruhában és vakítóan fehér edzőcipőben hajt.

Egy eszköz, aminek még a neve is diszkriminatív.

Amennyire rutinosan közlekedik, legalább annyira következetesen hanyagolja a szemkontaktust. Mindenki rápillant egy másodperc erejéig, hogy aztán elrántsa a tekintetét. Mert nem illik bámulni, nem illik megállapítani, hogy itt egy fogyatékkal élő egyén, s legfőképp nem illik szánakozni, vagy konstatálni, hogy „milyen ügyes”.

Ügyes lehet egy kerítésen egyensúlyozó cica, egy botot visszahozó kutyus, esetleg egy mozdulatait próbálgató gyermek. De egy felnőtt férfi, aki percenként többet küzd szinte bármelyikünknél, s mindezt teljes természetességgel teszi, túlmutat holmi jelzőkön.

(Egy csöppet hasonló, villamosos jelenetért katt ide.)

Amit nehezen tudunk kifejezni, attól félünk. Saját hiányosságunkkal szembesülünk abban a pillanatban, amikor érzünk valamit, de képtelenek vagyunk szavakba önteni úgy, ahogy szeretnénk. Ezen a bajon egyformán osztozunk mindannyian: minél többet tanulunk és tapasztalunk, annál gyakrabban találkozunk addig ismeretlen, meghatározásra váró dolgokkal. Igaz, trendi letagadni az átmeneti gyengeséget, az állandót pláne.

(Itt meg egy nagyon hasonló, egyetemi eset.)

A szatyrokat cipelő asszony, akinek még a haját is meglibbenti hősünk menetszele, úgy tesz, mintha észre sem venné. Mindkettejük számára így kényelmes. Én viszont bámulok. Egy idő után már nem a tolószék hátuljára, csak úgy, a semmibe. Közben hálát adok a sorsnak, amiért halk keréknyikorgás helyett csizmasarkak csapnak zajt alattam. És már nem érdekel, ki hová tart.


Még több cikk: