Majré a mókuskerékben

A rendszeresség jó. Ezt nevelik belénk egészen pici korunktól fogva. Amíg csak aludni, szopni, játszani és pancsolni kell, egyszerű az élet. De mi van, ha felnőttként egy szép napon rájössz, hogy mókuskerékben vagy, ahol ugyanezt a négy dolgot csinálod?

Vannak, akik imádnak napirend szerint élni. Biztonságot nyújt nekik, hogy mindig ugyanannyi óra ugyanannyi perckor csörög az ébresztőóra, tisztul a csipa, kotyog a kávé, vándorol az arcba a reggeli, kerül föl a nadrág, hangzik el köszönés és fordul a kulcs a zárban. Aztán hasonlóan részletes beosztás mentén telik az idő a munkahelyen, majd ismét otthon. Ez a társadalmi elvárás, így hát a kívül esők remegve epednek, hogy ők is részesei lehessenek.

Ebédszünet. | Fotó: wallpaperpimper.com

Nem illik azt mondani: kérem szépen, nekem nem tetszik! Mi van, ha meghallják mások, meghallja a főnök vagy az a zsömleszínű tacskó, akit folyton arrafelé sétáltatnak ebédszünetben? Még a kutya is csúnyán nézne miatta, elvégre szintén az órák és a percek megszállottja. Muszáj neki, hiszen a csöppnyi szervezete hozzászokott az ürítés üteméhez. Ha a gazdi egy kicsit hamarabb viszi ki, szemguvasztva kell nyomni, ha pedig később, akkor nyüszítve szorítani. Meglepődtem, amikor világossá vált számomra, hogy sok ember teste hasonlóan működik, és eszembe jutott a rossz vicc, amelyikben a bácsika nem örül a hatkor érkező altáji produktumnak, mivel hétkor szokott kelni.

Ami engem illet, egyetlen porcikám sem működik időre. Több mint hét hónapja már, hogy heti ötször szigorú rend szerint élek, de nem emlékszem egymás után két napra, amikor ugyanabban az időpontban lettem volna éhes. „Hülye fej, miért pont most?” – gondolom, miközben az ébresztő zene semmivé foszlatja a vetített álomképet. „Hülye has, majd szépen megtanulod” – gondolom, miközben lenézek az amúgy rendkívül guszta reggeli szendvicsemre, ám egyáltalán nem kívánom.

(Itt vallottam a koránkeléshez fűződő viszonyomról.)

Vannak periódusok, amikor egészen elviselhető az ügy, például egy ízben egyhuzamban háromszor éppen nem láttam színes éji ábrándot hat negyvenkor. De hogy ez dátumilag mikor történt, nem tudom, mert ugye minden nap, hét és hónap ugyanúgy néz ki. Azon kaptam magam, hogy újabban öltözet szerint rendezem a közelmúltbéli eseményeket. Volt nagykabátos, kisdzsekis, pulcsis, rövidujjús és „megsülökbaszdmeg” időszak, viszont ha ezeken belül pontosítani kell, pislogok, mint hal a szatyorban.

Szeretem egyébként a munkát, ami ezt a változást hozta az életembe. Nagyon. Sokáig próbáltam elhitetni magammal, hogy a napirend téma így normális, viszont a nehéz pillanatok ugyanúgy megmaradtak. Ráadásul mindig ugyanakkor jönnek, mintha valami perverz performansz részei lennének, ahol én vagyok a bé kategóriás főszereplő. Ciki vagy nem, megszokni sosem fogom, legföljebb fogakat összeszorítva kibírom.


Még több cikk:

5 Comments

  1. Én szívesen vissza mennék a mókuskerékbe. Azt mondják a változatosság gyönyörködtet. Engem valamiért nem. Két főnököm van , és mind a 2 munka rugalmas, többrétű. Van hogy egyik sem tart rám igényt, mindig máskor kell kelnem, mást kell dolgoznom, volt hogy egy hét leforgása alatt voltam: Szobafestő, kőműves, kertész, villanyszerelő, házmester, és felszolgáló. Ma pl semmi nem vagyok, nem adott egyik sem munkát ergo nem is keresek semmit. Van aki ki akar törni a mókuskerékből, de én speciel be:D

    Kedvelés

    1. aaaaz igen, akkor te a másik véglethez tartozol. sztem az arany középút lenne ideális, h mindig legyen munka, egyszer kevés, máskor sok, viszont saját időbeosztásban lehessen elvégezni. most a szobának nem tök mind1, milyen napszakban fested ki? de. és ez a legtöbb melóval így van, h csak a konvenciók teremtik meg a fölösleges, kellemetlen elvárásokat.

      Kedvelés

  2. Világ életemben nyughatatlan voltam! Ha valahol happening volt, ott voltam. Elvégeztem minden kötelezettséget, de pont úgy ahogy írtad, mind1 volt, hogy “mikor festettem ki a házat”. Már fősuli alatt is tudtam, hogy ez nem így lesz a bizonyos NAGYBETŰS-ben, de elszánt szándékom volt, hogy na, majd én máshogy fogom csinálni!
    A szándék megvan, csak az energia nincs… megpróbálok többszörös fordulatszámon pörögni, de az erő elfogy, az időről nem is beszélve! Menjél dolgozni, túlóra, go home, tegyél rendet, nyomás edzeni (merthogy az ülőmunkának hála a lelkesedés helyett csak a seggem nő), aztán 9kor haza, egyél, pakolj, moss ki, találkozz barátokkal, szeresd a kedvesed, látogasd meg a szülőket, nagyszülőket, kiskutyádat kiscicádat., Majd mindeközben őrizd meg azt az ifjonti vért, amitől nemrég még csillapíthatatlanul pezsegtél, és győzz meg másokat és magadat arról, hogy a helyzet nem olyan vészes, mint ahogy most lefestem, pusztán csak a drámai hatásra hajtok. Hiszen mindenki erre vágyik, mindenem megvan. Vágyok azokra a dolgokra, amiket csak a mókuskerék által kaphatsz meg: saját kuckó, kütyük, önálló döntés, stb.
    Hiszek benne, hogy még hasonlítok arra a hülye kis hippire, akit megmosolyogtak azok, akik közé most tartozok, de nem mondom el senkinek, mert a “felnőtteknek” ilyet nem lehet. :)

    Kedvelés

    1. hű, ez a komment annyira szemléletes képe a huszonévesek helyzetének, h nincs az a szociológiai tanulmány, ami hitelesebben ábrázolná.

      mindenhol hallani, h a mai fiataloknak mennyi lehetőségük van, azt csinálnak, amit akarnak, satöbbi. igen ám, de egy fránya nap mindössze 24 órából áll, és ha mondod, h neked ez kevés, akkor rögtön jöhet a hülye visszavágás, miszerint inkább örülj a rengeteg dolognak az életedben a szájjártatás helyett. a körforgás végtelen: akinek nincs ideje, arra vágyik, h legyen egy kicsivel több. akinek pedig van, arról álmodozik, h megannyi fontos és kellemes projekt (ha-ha) részese lehet unatkozás helyett a munka és a magánélet területén egyaránt.

      ps: az ülőmunka nekem is gyenge pont, legszívesebben minden órából 5-10 percet végigtrambulinoznék @=) de sajnos a “felnőtteknek” ezt sem lehet…

      Kedvelés

    2. Világ életemben lusta dög voltam! Ha valahol happening volt, leszartam. Mindig kihúztam magam minden kötelezettség alól. Már a fősulira sem jutottam be e miatt. És láss csodát, ugyan oda jutottunk. Hát nem fura? Csak míg Te az íróasztal mögött ülsz, én örülök, ha leülhetek. A konditermeket messze elkerülöm, mert úgy is fogyok, hogy este csokit, vagy chips-et eszem és sört iszom.
      Nemcsak, hogy hiszek benne, de tudom, hogy még most is egy lusta dög vagyok. Viszont még mindig szeretek játszani, rajzfilmeket (nem japán) nézni és a hülyébbik főnököm frankón kiakadna (vagy körberöhögne) ha meglátná, hogy pl. labdázom. Mert ugye a “felnőtteknek” ilyet nem szabad.

      p.s.:
      A nyáron egy negyvenes évei felé járó, kétgyermekes családapa házában vedégeskedtem, aki egy nagy ország fegyveres erőinél teljesít szolgálatot. Egyszer csak, a nagyobbik gyerekétől (6) elvett egy gumigolyót, és elkezdte dobálni. A bajtársának a barátnője felhúzott szemöldökkel szegezte neki a kérdést: -Miért veszed el szegény gyerek labdáját? Erre, halál komolyan: -Ez nem az övé. Ez az enyém. Eredj fiam és keresd meg a sajátod. Azzal dobálta tovább.
      Szerintem sokan vannak, akik sosem nőnek fel ;D

      Kedvelik 1 személy

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s