A rendszeresség jó. Ezt nevelik belénk egészen pici korunktól fogva. Amíg csak aludni, szopni, játszani és pancsolni kell, egyszerű az élet. De mi van, ha felnőttként egy szép napon rájössz, hogy mókuskerékben vagy, ahol ugyanezt a négy dolgot csinálod?

Vannak, akik imádnak napirend szerint élni. Biztonságot nyújt nekik, hogy mindig ugyanannyi óra ugyanannyi perckor csörög az ébresztőóra, tisztul a csipa, kotyog a kávé, vándorol az arcba a reggeli, kerül föl a nadrág, hangzik el köszönés és fordul a kulcs a zárban. Aztán hasonlóan részletes beosztás mentén telik az idő a munkahelyen, majd ismét otthon. Ez a társadalmi elvárás, így hát a kívül esők remegve epednek, hogy ők is részesei lehessenek.

Ebédszünet. | Fotó: wallpaperpimper.com

Nem illik azt mondani: kérem szépen, nekem nem tetszik! Mi van, ha meghallják mások, meghallja a főnök vagy az a zsömleszínű tacskó, akit folyton arrafelé sétáltatnak ebédszünetben? Még a kutya is csúnyán nézne miatta, elvégre szintén az órák és a percek megszállottja. Muszáj neki, hiszen a csöppnyi szervezete hozzászokott az ürítés üteméhez. Ha a gazdi egy kicsit hamarabb viszi ki, szemguvasztva kell nyomni, ha pedig később, akkor nyüszítve szorítani. Meglepődtem, amikor világossá vált számomra, hogy sok ember teste hasonlóan működik, és eszembe jutott a rossz vicc, amelyikben a bácsika nem örül a hatkor érkező altáji produktumnak, mivel hétkor szokott kelni.

Ami engem illet, egyetlen porcikám sem működik időre. Több mint hét hónapja már, hogy heti ötször szigorú rend szerint élek, de nem emlékszem egymás után két napra, amikor ugyanabban az időpontban lettem volna éhes. „Hülye fej, miért pont most?” – gondolom, miközben az ébresztő zene semmivé foszlatja a vetített álomképet. „Hülye has, majd szépen megtanulod” – gondolom, miközben lenézek az amúgy rendkívül guszta reggeli szendvicsemre, ám egyáltalán nem kívánom.

(Itt vallottam a koránkeléshez fűződő viszonyomról.)

Vannak periódusok, amikor egészen elviselhető az ügy, például egy ízben egyhuzamban háromszor éppen nem láttam színes éji ábrándot hat negyvenkor. De hogy ez dátumilag mikor történt, nem tudom, mert ugye minden nap, hét és hónap ugyanúgy néz ki. Azon kaptam magam, hogy újabban öltözet szerint rendezem a közelmúltbéli eseményeket. Volt nagykabátos, kisdzsekis, pulcsis, rövidujjús és „megsülökbaszdmeg” időszak, viszont ha ezeken belül pontosítani kell, pislogok, mint hal a szatyorban.

Szeretem egyébként a munkát, ami ezt a változást hozta az életembe. Nagyon. Sokáig próbáltam elhitetni magammal, hogy a napirend téma így normális, viszont a nehéz pillanatok ugyanúgy megmaradtak. Ráadásul mindig ugyanakkor jönnek, mintha valami perverz performansz részei lennének, ahol én vagyok a bé kategóriás főszereplő. Ciki vagy nem, megszokni sosem fogom, legföljebb fogakat összeszorítva kibírom.


Még több cikk: