„A nyíregyi főiskolán végeztem, kommunikáció szakon, de nem érek vele semmit, ezért szeretnék zöldséges lenni.” E szavakkal keres munkát a fővárosban Szerénke, aki akár a jobb sorsra érdemes exkommosok prototípusa is lehetne.

Hiába bizonygatják a médiával kapcsolatos ismeretek létjogosultságát a társadalomtudományok között a felsőoktatási intézmények, ha maguk a hallgatók szarnak bele folyton a fészekbe. A fekália már nyakig ér és hullámzik, mire a nebulók rájönnek, hogy ők nem ezt akarták tanulni, nem így. Bár Szerénke az első pillanattól kezdve tudta: semmi érdeklődést nem mutat a képzés és a hozzá kapcsolható hivatások iránt, úgy gondolta, kell neki három év gondtalan diáklét plusz egy diploma.

Figyeled, mire megyek a tárgyalástechnikámmal, béjbe?

Kár szépíteni, a nebulók kábé hetven százaléka azért van ott, hogy legyen valahol. Munkaerőpiaci követelmények ide, politikai döntések oda, mégiscsak a frissen végzett kommunikátorok ideges csalódottsága rontja leginkább a szak presztízsét. Ők kürtölik világgá, hogy kénytelenek középfokú végzettséget (sem) igénylő állást keresni, mert médiaszakértő nem kell sehová. Elfelejtették említeni nekik: a papír értékét az ember adja meg, aki mögötte áll. Szóval, ha az egyenlet nullára jön ki, talán nem csupán az egyik változó értéke zéró.

(Itt írtam, hogy én miért pont ezt választottam.)

Kemény szavak ezek, tudom. Sőt, sokan érezhetik személyes támadásnak. „De hiszen én tisztességesen tanultam! Ott voltam a kötelező szakmai gyakorlatokon! Hónapokig kerestem melót, kétszáz helyre küldtem önéletrajzot, még csak interjúra sem hívtak be! Hát ki a tököm vagy te, hogy azt mondod, nem érek semmit?” Nem azt mondom, hogy nem érsz semmit. Csak azt, hogy te a kommunikációs okleveleddel együtt még kevesebbet érsz, mintha meg sem szerezted volna. Hoztál egy könnyűnek tűnő döntést, jelentkeztél egy egyszerűnek látszó szakra, aztán pedig jött a pofon, hogy nem kellesz sehova.

Elszántság, szerencse, gyomor szükséges a boldoguláshoz ezen a területen. És ami a legfontosabb: konkrét cél; lehetőleg több annál, hogy benne akarsz lenni a tévében. „Te vagy az egyetlen, akinek sikerült, könnyen beszélsz…” – mondta nekem Szerénke szomorúan a minap, de nem volt igaza. Nem én vagyok az egyetlen, s nem beszélek könnyen.

(Itt meg néhány más khm… „büfészakról” hadováltam.)

Sokan vannak rajtam kívül, akik el tudtak helyezkedni a médiában, engem pedig a céljaimmal együtt jócskán megrugdostak a körülmények. Mondjuk egy tizennyolc éves céljainak sorsa általában ez, de maradjunk annyiban, hogy több mint négy év alatt annyi furcsaságot tapasztaltam, amennyit egy átlagos irodista nyugdíjig sem. Igyekeztem mindet az előnyömre fordítani, többnyire sikerült is.

De a kommunikáció és médiatudomány képzésre egy megveszekedett pillanatig sem haragudtam. Akkor sem fogok, ha esetleg másfelé sodor az élet. A jó tanároknak, az érdekes tantárgyaknak, az ott megszerzett tudásnak köszönhetően több lettem: olyan összefüggéseket látok, amilyeneket érdemes. Szerénkét pedig bátorítom, hogy amennyiben tanulni vágyik, találja meg a szakot, ahol átélheti ugyanezt.


Még több cikk: