Az ókori Róma gladiátorai olyan ceremóniákon küzdöttek meg az arénában, mint az RTL Klub hősei. Csak ők nem riszáltak Lady Gaga slágerére egy rövid szpotban, nem készült róluk gondosan megrendezett bemutatkozó kisfilm, és nem hívták magukat hetyke előtaggal például VV Claudiusnak.

A közönség – bár lényegesen szerényebb számban – ugyanúgy szurkolt, véleményt nyilvánított, nasizott meg pletykált a „műsor” közben, viszont nem lehetett emelt díjas SMS-eket küldeni a favorit támogatásáért. De a legnagyobb különbség talán az, hogy az emberek nem fülüket-farkukat behúzva, arcukat eltakarva ültek a lelátón. Kivették a részüket a közösségi rituáléból, s ez inkább természetesnek számított, mintsem szégyellnivalónak.

Teljes átszellemülés. | Fotó: RTL Klub

Ma már nincs időnk, energiánk, lehetőségünk arra, hogy mindannyian összegyűljünk egy helyen, és megéljük az „itt és most” élményt. A tömegkommunikáció erre legalkalmasabb csatornája, a tévé hozza el nekünk. Nem kell fáradnunk érte, felvenni a legszebb tógánkat, elbumlizni a legközelebbi amfiteátrumig és jópofizni a hülye szomszéddal, aki a legutóbbi lakomán már megint homoerotikus célzásokkal traktálta a nemrégiben felszabadított szakácsunkat.

Elég megnyomni egy gombot a távirányítón, és készen kapjuk a színre vitt valóságot. Amint fölcsendül a főcímdal, enyhül minden bú és baj, jön a kikapcsolódás. Mások életére figyelünk a sajátunk helyett, néhány perc erejéig az ő gondjaik foglalkoztatnak minket. Probléma ez? Dehogy. Vannak azonban olyan kultúrsznobok, akik szerint mégis. Ők, ha lehet, óránként demonstrálják, hogy tisztes távolságban tengődnek a villódzó doboztól a szenny idején, hiszen derogál nekik a pórias szórakozás.

Sőt, egyik kedvenc elfoglaltságuk a közösségi média és a telefon segítségével mindenkit biztosítani róla: csakis azért hallottak már a magyar Seherezádéról, mert a baráti körük szerényebb értelmi képességekkel vegetáló hányada spamként okádja magából a kikerülhetetlen információt. Akik így, kézzel-lábbal vergődnek, egytől egyig gyengék. Műveltségük és önmeghatározásuk olyan ingatag lábakon áll, hogy attól tartanak, öt másodperc Való Világ romba döntheti a szellemüket. Mi több, másokét is.

Tudják valahol a lelkül mélyén, hogy nem lehet egy show-t okolni a világ nyomoráért, a hanyatló erkölcsökért vagy a földszint kettőben lakó Móricka ordenáré megnyilvánulásaiért. Ettől függetlenül jólesik pocskondiázni azt, ami ennyire jelen van a köztudatban, és amire valamilyen aspektusból rásüthető az összes jelző, ezáltal a negatívak is. A fő érv általában a „mutogatás” szokott lenni, mivel a privát szféra bizonyos elemeit „nem illik” sem föltárni, sem pedig bámulni.

(Való Világ témájú korábbi pofázásaim itt.)

Az illendőség határai többek között kortól és helytől függően változnak. Szegény VV Claudiusnak még a halála is közszemnek való volt. Senki sem skandálta, hogy ott a lét a tét, mert mindenki tudta magától. Egy átlagos inka lánynak az első menstruációját is fergeteges templompartival ünnepelték, amivel csak a névadó szertartás és a házasságkötés ért föl jelentőségben. A hmong nevű ázsiai népcsoport tagjai pedig napjainkban is olyan törzsi létformát tartanak fenn, aminek részeként több generáció él egy fedél alatt és alszik egy helyiségben. Csak a mézeshetekre jár külön szobácska, utána egymás előtt zajlik a népes család gyarapításához szükséges cselekvéssorozat. Persze, a hajnali állatetetés közben összesúghat két rosszmájú asszony, hogy Csing csöcse csöppet csüng, de ez a dolog varázsához tartozik.

Egyszerű szabályok határozták meg az említett társadalmakat, és ugyanazok semmisítik meg őket. Az első kettőnél kizárólag emlékekre hagyatkozhatunk. A hmong csajok közül pedig néhányat már megérintett az emancipáció szele: tanulni akarnak, függetlenné válni és magánszférát építeni. A nyugati minta lebeg előttük, amelynek falait egy magunkfajta közép-kelet európai ország önjelölt hősök, lelkes rajongók, kíváncsi nézők és hangos ellenzők segítségével bontja.


Még több cikk: