Valahányszor elsétálok a megamarketek színpompás tanszerkavalkádja előtt, furcsa érzés fog el. Legszívesebben nekiállnék összeválogatni a legcsillogóbb íróeszközöket és a legtrendibb füzeteket, de amikor észreveszem, hogy a vásárlóközönség egy része a derekamig ér, inkább lemondok róla.

Különben is, annyi idősen gyűlöltem a sulit. Utólag már tudom, a szüleim azért verték magukat iszonyatos költségekbe minden áldott nyár végén, mert reménykedtek benne, hogy a mesefigurás, kisállatos, tarka, graffitis, virágos, feltűnő, márkás, aranyos tárgyak meghozzák a kedvem a tanuláshoz. És amikor azt hitték, hogy nem hallom, aggódva vitatkoztak: cipőfelsőrész-készítő lesz-e belőlem, esetleg utcaseprő?

Amikor még egyszavas tárgynevek voltak.

Hármas-négyes átlaggal futottam tizenegy éven át. Az első nyolcban azért világított a lustaságom, mert a tarka kutya is kitűnő volt, amennyiben a kutyamama és a kutyapapa tisztességesen támogatta az intézményt anyagilag. Élénken él bennem a legjobb pillanat, amint az utolsó általános iskolai tanítási napom végén lecaplatok a milliószor látott lépcsőn, s kimegyek a használaton kívüli vonalkódolvasóval cifrázott ajtón. (Eredetileg diákigazolványok fölismerésére telepítették a holmit, meg azért, mert akkoriban divatosnak számított, de mivel bármilyen vonalkóddal bíró entitást, például egy Mars csokit is szó nélkül ki- és beengedett, inkább hanyagolták.)

Mivel csodával határos módon a felvételit tökéletesen abszolváltam, abban a középiskolában folytathattam, amelyikben szerettem volna. Továbbra is kaptam a szuper tanszereket és az állandó ösztönzést itthon. Mindezt úgy háláltam meg, hogy az első három évben három különböző tárgyból kerültem bukásközeli állapotba, sőt, egyszer majdnem nevelőtestületi figyelmeztetést kaptam az órai magatartásom miatt. Beszélgettem, kérem szépen, hogyne beszélgettem volna, ha egyszer szarrá untam magam! „Nem készültem” – mondtam a töritanárnak, ha felelni szólított. „Nem teszem le a fejem a mocskos szőnyegre” – mondtam a tesitanárnak, miközben a többiek büszkén fetrengtek a verejtékben.

De azt a sulit már nem utáltam, sőt, voltak időszakok, amikor kifejezetten szerettem. Elvoltam, akár a befőtt. Tankönyv és füzet csak akkor került a kezembe, amikor összedobáltam a táskám tartalmát. Az őseim már régen nem cseszegettek. Elfogadták, hogy nem én leszek az, akit ajnároznak szülői értekezleten, akiről ódákat zengnek a tanárok, akit máris sikeres diplomásként vizionálnak iskolaszerte, és akiről azt gondolják: „ez a gyerek vinni fogja valamire!”

(Mi vagyok most? Itt kifejtettem szép hosszan.)

Igen, néha fájt. Ugyanakkor tetszett a lázadó szerep, és a jövőm sem forgott miatta kockán. Informatikusnak készültem, a felvételi ponthatár relatíve a béka feneke alatt tanyázott mindig is, így nem volt félnivalóm. Nyelvvizsgám akadt egy-kettő, mert valamilyen furcsa oknál fogva azok megszerzését sosem véltem olyan perverz, görnyedős tanulásnak, mint amitől iszonyodtam. Mentek tehát a dolgaim aránylag szépen, aztán bumm.

Egy verőfényes délutánon, amikor egy jó ízlésű tizenhét éves maximum tizenhét másodpercet tölt a másnapi cuccának pakolásával, megállt a kezemben az irodalomfüzet. Halványlila, nagyalakú, az elején lencsébe szimatoló kölyökmacskával. Tudtam, hogy dolgozat esedékes egy kötelező olvasmányból, amiről nyilván az alapszínhez hasonlatos gőzöm sem volt. Tudtam, hogy a tanár részletesen lediktálta a mű cselekményét, ami most ott rejtőzik az orrom előtt. Éreztem, hogy ezúttal ötöst akarok kapni. Kaptam addig is, persze, amikor szerencsém volt, és az órai odafigyelés elegendőnek bizonyult. De nem olyan könnyen, mint azok, akik eleve a „jók” fiókban tanyáztak.

(Szerintem klassz a kötelező nyelvvizsga, katt az erről szóló cikkhez.)

Miért van az, hogy a kussban körmölő csemete a mintakép? Miért ne tudna egy diák párhuzamosan odafigyelni az anyagra és mellette kicsit beszélgetni, amőbázni, akasztófázni, SMS-ezni, vagy manapság kifosztani valamelyik app store-t? Miért kerül az ilyen pulya negatív skatulyába, ahol kamu indokkal beírt karó, felelésnél gonosz keresztkérdés, témazárónál pedig eleve mínusz egy-két jegy vár rá?

Ezt a gödröt ástam meg magamnak, de nem bántam, mert sokáig boldogan ücsörögtem a mélyén. Azon a délutánon viszont a cicás füzettel a kezemben rájöttem, ki akarok mászni belőle. Az egóm félszegen közölte velem, hogy én is lehetek olyan jó, mint a legtanulósabbak. Jól kiröhögtem, mint az egómat általában szoktam. Végül hallgattam rá, mert egy próbát megért az ügy. Annál is inkább, mivel a jövőmet néhány hete már korántsem láttam olyan világosan.

Az informatika kedves és csodálatos, viszont fatális hiba lenne erősen kötődnöm hozzá. Ő monoton, én nem. Ő ücsörgős, én nem. Ő szeret számolni, én nem. Neki a szintaktika a minden, nekem nem. Neki az kell, hogy akár napokat agyalj a tökéletes megoldáson, nekem a hosszas mérlegelés a végzetem. Más a vérmérsékletünk, aligha illünk össze. Biztos voltam benne, hogy valamennyire mindig közünk lesz egymáshoz, de abban is, hogy más irányban kell továbbtanulnom. „Más irányban túl kevés lesz a felvételi pontszámom” – fojtogatott a felismerés.

Onnantól kezdve átolvastam kétszer az órai jegyzeteket(!), megcsináltam a házit(!!) és próbaérettségi feladatsorokat töltögettem(!!!). Mert az új kiszemelt szakom előreláthatólag százharmincvalahány pontot követelt tőlem a lehetséges száznegyvennégyből. Az események egyre gyorsultak, s miközben a kitűnő, kilencvenvalahány százalékos, bizottsági dicséretes matúrámnak örültem, a hülyének nézés új dimenzióit tapasztaltam meg. Volt, aki kinevetett, volt, aki csak pislogott, és volt, aki percekig fejtegette, hogy tuti hivatást cserélek lúzerre. „Kommunikáció és médiatudomány, online újságírás” – véstem magamnak kőbe. Nem törődtem senkivel, semmivel, csak mentem előre, amerre a szívem diktálta.

(Itt írtam, hogy miért pont ez, miért pont így.)

Az eszem binárisan a tudtomra adta, hogy a bennem lejátszódó változás roppant veszélyes fordulatot vett. Aztán nem maradt ereje ilyesmivel traktálni, mert lefoglaltam. Furcsa, de megszerettem a tanulást. A vele járó sikerélménnyel együtt. Sportot űzök belőle, hogy minél teljesebb jegyzetet készítsek, minél jobban megértsem, és minél jobban átlássam az anyagot. Minden egyes vizsga előtt szétrettegem magam a kétségtől, mert félek, mégsem sikerül, a végén meg örülök, hogy mégis.

Most, a tizenhetedik tanévem kezdetén új árnyalat vegyül az érzéseimbe, amikor a megamarketek színpompás tanszerkavalkádjára nézek. Már mezei lefűzhető lapra írok cicás füzet helyett, csak a zselés tollból nem engedek. Tudom, hogy a néhány esztendővel ezelőtti énem visítva szaladt volna el a mesterképzés puszta gondolatától is. De a jelenlegi egy kicsit szomorú, amiért – ha minden jól megy – júniusban vége lesz. Mi több, reméli, hogy utána szintén tanulhat majd valami érdekeset.


Még több cikk: