Voldemort sebezhetőbb, Piton szentimentálisabb, Ron okosabb, Neville meg kanosabb. De érdemes-e címszavakban beszélni egy olyan film szereplőiről, amely képes volt néhány perc alatt érzelmi hullámvasútra tenni, sőt, könnyeket csalt a szemembe?

A Halál ereklyéi II. kellett hozzá, hogy életemben először elsírjam magam a moziban. Nem vagyok az a szipogós típus, ha valami fáj, inkább ordítok. Mivel azonban ez meglehetősen hülyén nézett volna ki a zsúfolásig telt teremben, a testem önkéntelenül a csöndesebb levezetési megoldás mellett döntött. Az első csepp akkor gördült végig az arcomon, amikor Minerva McGalagony szájából elhangzott a Roxfort szobrait, kőszörnyeit és lovagi páncéljait csatába hívó varázsige. „Piertotum locomotor” – és bumm, úgy becsapódott nálam a katarzis, hogy ahhoz képest a Sötét Nagyúr legdurvább átka is smafu.

Ajjaj, mindjárt véres lesz az a fal. | Fotó: imdb

„Hú, de égő vagy, baszki” – közölte velem a földhözragadt énem, de miután egy sötét teremben, a 3D-s szemüveg védelmében a kutya sem törődött a szemfestékem állapotával, csak hagytam, hogy elragadjon, aminek el kellett. Nem állítom, hogy David Yates rendezői munkássága, a színészek alakítása vagy a látvány- és hangvilágért felelős szakemberek ügyessége ragadta meg az ösztöneimet. Hibát ugyan alig találtam ezekben, mégis azt éltem újra, amit a könyv olvasásakor, csak éppen sűrítve, az összes érzékszervemet bombázva. S meglepő módon egy-két váratlan fordulattal tarkítva.

„Kevesebb téglából nem lehet ugyanazt a házat fölépíteni” – mondanám, ha kőműves lennék. De nem vagyok, ezért inkább csak annyit jegyzek meg, hogy 131 perc alatt nem lehet tökéletesen visszaadni egy fél kötetet. Néhány rajongó minden egyes filmnél azt várta, hogy na, majd most tényleg olyan lesz, mint amilyennek ő elképzelte. Nekik immáron nyolcadszor kellett keservesen csalódniuk, mert most is lényegi változtatásokon ment keresztül a történet és a szereplők karaktere. Tetszik, nem tetszik, kizárólag így lehetett moziképes a biznisz.

Szorul a hurok. | Fotó: imdb

Nekem két jelenet kivételével tetszik a hetedik könyv második feléből forgatott kasszasiker. Nem gáz, hogy a nyilván sokkal összetettebb sztorit mindössze öt plusz egy színhelyre és két fő eseményre nyisszantották: egy bankrablásra és egy csatára. A vásznon annyi látszott, hogy miután Voldemort elragadja Dumbledore holttestétől a Pálcák Urát, Harry, Ron és Hermione egy bennfentes kobold, azaz Ampók segítségével elindul az ideiglenes búvóhelyként szolgáló rokoni rezidenciáról a pénzintézetbe, aztán a sikeres akció után a három jó barát célba veszi Roxmorts falun keresztül az alma matert.

Egy kis kincsvadászat. | Fotó: imdb

Amit a regényfolyam szerzője, J. K. Rowling a többi szálon juttatott az olvasó tudomására, azt Steve Kloves forgatókönyvíró belecsempészte az előtérbe helyezett figurák mondandójába. Ezért például az idős pálcakészítő, Ollivander úr árulta el Harryéknek a kulcsmomentumot, azaz a Halál ereklyéinek fontosságát. A készítők azokra gondoltak ezzel a gesztussal, akik a könyvet sem olvasták, és az előző, tavaly novemberben bemutatott filmepizódot sem látták. Eredetileg ugyanis az öregúrnak halvány lila gőze sincs arról, mit jelent a három tárgy, közülük csupán a világ legerősebb varázspálcáját illetően van képben.

„Változást érzek a lojalitásában.” | Fotó: imdb

Harry határozottságában is kellett némi változás, elvégre nem bolyonghatott órákig a kastélyban Hollóháti Heléna anyjának elveszett fejdísze után kajtatva. Ezért szemtől szemben rárontott az esküdt ellenségének hitt, éppen könyörtelen iskolaigazgatóként pózoló Perselus Pitonra, aki némi munkatársi noszogatás után a diákok szeme láttára kereket oldott. Majd a szemüveges srác fölmarkolta a keresett cuccot, lazán megmentett néhány életet, négyszemközt lerendezte Voldemortot, kettétörte a már csak őt szolgáló szuperpálcát, mert neki ugye nem kell ilyen hatalom, végül szirupos happy end. A dolog kerek, probléma egy szál se. Vagy mégis? A meghatottság, a félelem, a harag és az öröm között cikázva azért sikerült megjegyeznem azt a két bizonyos változtatást, ami fölött nehéz szemet hunyni.

Egy kis(?) csúsztatás belefér. | Fotó: imdb

Az egyik, hogy a Gringotts varázslóbankot koboldok mellett fegyveres rendőrök védték a moziban. Te jó ég, egy olyan világban, ahol varázspálcával vagy akár gondolatátvitellel minden le lehet rendezni, minek kék egyenruha és fegyver? Hát persze, ma egy közönségfilm nézőjétől semmiféle felkészültséget nem várnak el, így azt sem, hogy ezzel tisztában legyen. Ha az átlagemberben rendfenntartás érzetét akarják kelteni, a zsarujelmezt muszáj elővenni. De nem lehetett volna elegánsabban, a kontextushoz jobban passzolva, bűbájokkal meg varázslókkal megoldani az ügyet?

Eltévedt a biztos úr. | Fotó: imdb

A másik, hogy Harry nemes egyszerűséggel nyakon fogta Voldemortot, és kábé „játsszuk le ketten, bébi!” fölkiáltással leugrott vele a suli egyik sérült tornyából, aztán pedig hosszasan tépték egymást a levegőben. A könyvben a Roxfort nagytermének falai között, halálra rémült társak és ellenfelek szeme láttára, egymás ellen pszichológiai hadviselést is bevetve folyt a végső összecsapás. Ezt mezei bunyóra csupaszítani kissé puritán megoldás, igaz?

Bumm a fejbe! | Fotó: imdb

Összességében azért megállapítható, hogy a filmesek elérték céljukat. Önálló, közérthető alkotást faragtak egy könyv második feléből, miközben megríkatták a magamfajta „kemény” rajongókat is.


Még több cikk: