Jézusom, ez az utolsó CzeNaSav-bejegyzésem? 2009 augusztusa óta az életem részévé vált a háromnaponta esedékes lapzárta. Volt, hogy nem volt kedvem, és volt, hogy nem volt témám az íráshoz, de mindig összehoztam valahogy. Már most érzem: piszkosul hiányozni fog.

Mint ahogy azt már váltótársam, Nagy Zsófi említette, júliustól nyári szünetet tart a Klubháló, és anyagi okok miatt talán sosem indul újra. Főiskolások és egyetemisták százai szereztek a hasábjain újságírói gyakorlatot a fő mentor, Zöldi László keze alatt. Sosem volt példa kizsákmányolásra, undorító „gyakornoki programnak” csúfolt robotoltatásra. A közreműködő nebulók felsőoktatási tantárgy keretében vagy önkéntes alapon dolgoztak. A mai magyar médiában kincs egy ilyen becsületes szigetecske, de nincs mit szépíteni a dolgon: politikai tényezők martaléka lett.

Széthullott.

Engem speciel mindig is kirázott a hideg, amikor „a baloldali értelmiség holdudvaraként” esett szó a Klubháló üzemeltetőjéről, a Pallas Páholyról. Ám elfogadtam, hogy minden hasonló kezdeményezéshez támogatás kell, és ha onnan jön, hát üsse kő. Én írok, mert írni szeretek, a soraimban ott van a véleményem, a világnézetem, a lelkem. Ha teszem azt, egy pornófilmeket forgalmazó cég nyújtotta volna a portál anyagi hátterét, akkor is szemrebbenés nélkül küldtem volna a cikkeket. Hogy miért?

(Ezt már pedzegettem tavaly is.)

2008 szeptemberétől azért, mert kötelező szakmai gyakorlathoz kellett a suliban, a következő tavasztól meg azért, mert az Olvasólámpa egyik szerkesztője lettem. Nyáron pedig fölváltottam a diákblogból kilépő Balogh Zsuzsit. Eleinte még honorárium is volt, ami néhány hónap után eltűnt.

A talaj csúszni kezdett, 2010 márciusában pedig egy budapesti összejövetelen már kétségbeesetten kellett mutogatni minket Lendvai Ildikónak, hogy hé, itt vannak ezek a diplomás vagy afelé haladó fiatalok, szellemi bázis, zsurnaliszta hálózat, satöbbi. Én akkor a hajnali keléstől kábultan, és a helyzet miatt durcásan pislogtam végig a napot. Nem idegenkedem a politikától, de nem tartom szerencsésnek, hogy függjek tőle, pláne ilyen változékony időkben.

Aztán idén jött a gazdasági támogatás felé nyitó Diákháló ötlete. Voltak találkozók, tárgyalások, határidők, megállapodások. De a frissen végzettek élete nem habostorta, ráadásul sokan az otthonuktól távol próbáltak szerencsét, és a karrierépítésért plusz a megélhetésért folytatott küzdelem olykor nem tűr meg más tevékenységet maga mellett. Akár ciki, akár nem, én például vállalom, hogy szabad óráim a szüleim révén teremnek.

Elém teszik a reggelit hétkor, elviselik a korai morgolódásom, csomagolnak nekem ebédet… Amíg távol vagyok, kitakarítják a lakrészem, majd hatkor friss, meleg vacsora vár, és türelmesen meghallgatják a fáradtság előidézte esti zsörtölődést. Ja, és persze ideadják a kocsit, ha szombaton van egyetemi órám, vagy épp szabadnapos a NyíregyházaDebrecen távon szintén illetékes kollégám.

(Itt meséltem az átjárásról.)

Biztos háttérre van szükségem az üzemeléshez. A Klubháló bizonytalannal is beérné már, csak legyen valamilyen. Meglátjuk, mit tehetünk. Eszem ágában sincs vizet prédikálni, mert nekem sem jut annyi időm és energiám a segítségre, amennyit szívem szerint rászánnék. Létezik kiút, de ahhoz sok ember kitartó, önzetlen szorgalma kell. Ha meglesz, visszatérünk. Ha nem lesz, a saját kis virtuális zugomban* ezentúl is új írásokat talál majd, aki keres. Addig a további közös munka reményében búcsúzom Nagy Zsófitól, Czehelszki Leventétől, és persze Zöldi Lászlótól, a tanártól, akinek eddig a legtöbbet köszönhetem.

__________
*Gy. k.: itt, vazze…